Hogy valóban mekkora veszélyt hordoznak az importált élelmiszerek, valószínűleg csak az országos szakhivatalok legfelsőbb köreiben ismerik (de el nem ismerik). Ám egyre tényszerűbbé válik az országunk uniós csatlakozásakor felvetett elmélet, miszerint mi csak fogyasztói piacként vagyunk érdekesek a „régi” uniós országok számára. Olyan termékeknek kell örvendenünk, melyeket származási országukban még a sarki üzletben sem mernének a polcokra tenni.
A szabadpiac elvét engedik érvényesülni, közben a hazai termelőket tudatosan, minden felelősségvállalás nélkül próbálják elnyomni. Olyan, unió által diktált termelési, élelmiszer-biztonsági előírásokat varrtak nyakukba, melyeket szinte lehetetlen betartani. Méltatlanul kevesebb a mi gazdáink által igényelhető támogatások mértéke is. S ha nem lenne elég az uniós tagsággal együtt kapott hátrány, az országban mezőgazdasági adót, egyéb terheket vetnek ki a földműves gazdákra.
Miért nem azon munkálkodnak, hogy a hazai termékek kedvezményes körülmények között juthassanak a hazai fogyasztók asztalára? Miért nem ösztönzik inkább termelésre a földtulajdonosokat? Miért engedik be az országba a fertőzött élelmiszereket, miért kerülhetnek azok forgalomba, miért csak a véletlenül kipattant botrányok során szerezhetünk tudomást arról, mit is etetnek meg velünk valójában?
Válaszként mondhatjuk: mert ez nem érdeke a kormánynak, az agrártárcának. Mert az agráriumot magas szintről olyanok vezetik, akik azt sem tudják, mivel eszik a mezőgazdaságot. A rendszerváltás óta több mint húsz (politikai alapon kinevezett!) mezőgazdasági miniszterünk volt, de közülük egyik sem vitt egy szuszra végig egy négyéves kormányzati ciklust. Engedjék szóhoz jutni a szakembereket, ne politizálják el a mezőgazdaságot is – hacsak nem kívánják, hogy végleg eltűnjön a földekről a rendkívül veszélyeztetett faj, a „homo agraricum”, a mezőgazdálkodó ember.