Ha én kitűzöm a székely zászlót a házamra, lesz-e annak valami jogi következménye? – kérdezte minap egyik barátom. Semmi az égvilágon, legfennebb annyi, hogy másnap román szomszédod kiteszi a trikolórt – válaszoltam.
Anno sok évvel ezelőtt Lukácsházára érkezvén, házigazdánk, Feri kissé izzadtan, kissé porosan fogadott a kapuban, s miközben üdvözöltük egymást, pillantása egyre háza homlokzatára tévedt. Ott lengett a piros-fehéz-zöld lobogó. Értetek tettem ki, ma ünnep van – mondta.
A két történetnek ugyan semmi köze egymáshoz, térben is, időben is távol esnek, ami összeköti mégis, két szó: zászló és ünnep. Ünnepünk közeledik, nemzeti jeles napjaink közül a legfontosabb számunkra itt, Háromszéken, már csak annak okán is, hogy az 1848. március 15-i forradalmat követő szabadságharc az év utolsó hónapjaiban csupáncsak Háromszéken zajlott: a fegyveres ellenállást egyedül a mi eleink vállalták. Manapság fegyveres ellenállásnak nincs helye – de zászlósnak annál inkább. Zászlóval, azzal az aranysávos kék lobogóval kell szabadságharcunkat megvívnunk, mely a történelemben a nemzeti jelképek közül a leggyorsabb karriert futotta be. Azt hiszem, nem erőltetett az analógia, ha a vasárnapi Székely Szabadság Napját azonosítjuk a 165 évvel ezelőtt kitört forradalom napjával, s a péntektől kezdődő időszakot a szabadságharcéval. Analógiánk egyben sántítson: a mi szabadságharcunk ne világosi fegyverletétellel végződjék.
Fegyverünket – zászlónkat – hát elő kell vennünk, házaink homlokzatára, tömbházaink erkélyére kitűznünk. Minden ünnepkor, legyen az nemzeti nap vagy csak rokoni látogatás – és a kettő között széltől, naptól óvjuk. Nem vagyok híve az álhazafiasságnak, zászlórudakat építeni minden kerítés mögé nem buzdítom népemet, azt viszont vallom, közintézményeinken hétköznap is lobognia kell a székely zászlónak. Néhány hete még az volt megyei elöljáróink elképzelése, március 15-én egységesen tűzik ki minden magyarlakta háromszéki település polgármesteri hivatalára (már ahol még hiányzott) a székely zászlót, ennek a szép gesztusnak elejét vette a levitézlett prefektus hattyúdalként kiadott körlevele, melyet aztán követője – bármint is reméltük, megértőbb lesz az új román helytartó – tovább erőltet, mondván, kötelessége az intézmény folyamatban levő ügyeit végigvinni. És lám, akadt is községvezető, ki levette a székely zászlót.
Kíváncsian várjuk hát, az a jó néhány települési elöljáró zászlót tűz-e – fegyvert ragad-e – március 15-én. Mert mibennünk megvan a civil kurázsi az ünnepnapon a szabadságharcot elindítani.
