Ő is hát, a régi mesterek egyre fogyó társadalmának s saját céhének utolsója, ki még a mesterséget tisztelettel és alázattal kezelte, régente fekete bársonyruhája állandóan feltűnt a város különféle részein...
...oldalán bőrtáska, vállán karikába hajlított acéldrót, kéményseprőt látni rossz ómen, tartja a babona, de Laci bácsit szívesen látták családi házak gazdái, sőt, hívták mindegyre, ősszel, mert nem szelel a kémény, tavasszal, hogy a tél kormát kikotorja, csak a gyerekek féltek tőle, pedig ő nagyon szerette őket, állandóan mosolygott, rájuk is, mint bárkire, ismerőse volt a fél város, és ismerte őt az egész város, hozzánőtt ehhez a jobb sorsra érdemes kisvároshoz, ő maga is jobb sorsra lett volna érdemes, de nem, neki munkaszolgálatosnak kellett lennie, az utóbbi években, mikor már ritkulni kezdett jelenléte az utcákon, szívesen és hosszan mesélt e fekete évekről, míg kiégett a kályhacső, és magyarázott is közben, a mesterségét, bizonyítván — ha kellett egyáltalán —, hogy nem csupán az egyenes kémények és legbonyolultabb járatú csempekályhák zegzugaiban igazodik el, de alapos fizikai és kémiai ismeretekkel is rendelkezik, azazhogy rendelkezett, mert róla már múlt időben, hiszen elvégeztetett. Vajon a jó emberek túlvilágában — és ő kétségtelenül jó ember volt — akad-e kotorni való kémény számára? Hogy nyugalmát odaát is meglelhesse...
