Pedig ha alaposabban belegondolunk, az önkormányzat voltaképpen azt teszi, amit kell. Mindenekelőtt szakít a merjünk kicsik lenni elvvel: egyrészt stratégiai célokat fogalmaz meg, előre tervez, másrészt maximálisan megpróbálja kiaknázni a város erősségeit. Iparunk nem nagyon van, és a világgazdaság jelenlegi állapotát tekintve sok esély nincs arra, hogy ez a közeljövőben változzék. Egyetemi várossá aligha válhat Sepsiszentgyörgy, egyhamar turisztikai központ sem lesz – de az kétségtelen, hogy a közösségi élet látványos fej­lődésen ment keresztül az elmúlt években, és ezt kár nem kihasználni. Erősségeink közé tartoznak az aktív civil szervezetek, művelődési egyesületek, a világ mozgását érzékenyen követő, nyitott és dinamikus fiatalság – különösen a középiskolások körében tapasztalható élénk közösségi élet –, meg­annyi kórus, zenekar, de kulturális intézményeink is igyekeznek felzárkózni. Persze, mindez nem elég ahhoz, hogy egyáltalán eséllyel pályázhassunk. De ebben a pillanatban talán nem is ez a legfontosabb. Sokkal jelentősebb lehet és többet érhet az az energia, amely felszabadulhat egy ilyen, fölöttébb merésznek tűnő cél érdekében kifejtett munka során, hisz voltaképpen a lokálpatriotizmus az alapja a település fejlődésének: egy várost lakói tehetnek naggyá, lakhatóvá, otthonossá, és csak akkor, ha magukénak érzik azt – a közös célok rögzítése pedig ebben segíthet.
 Mindezeken túl a kezdeményezés leglényegesebb hozadéka az lehet, hogy újabb alkalom kínálkozik Székelyföld népszerűsítésére, értékeink, történelmünk, kultúránk bemutatására. Hogy amikor Európában a székelyföldi autonómiatörekvésekről hallanak, akkor mind többen tudják: arról a varázslatos vidékről van szó, amelyet azok a békés, de eltökélt, vendégszerető, hagyománytisztelő, de nyitott, büszke, de művelt és kultúraszerető emberek lakják…