Vaku villan, és megmarad a perc töredéke, egy tekintet, egy mosoly, egy hangulat, egy baráti arc. Jókívánságok, egy kis melankólia, majd bizakodás és öröm keveredik, és eszünkbe jut, hogy akarunk és tudunk is élni.

Meg kellene örökítenünk a pillanatot, amikor abbamarad a törtetés, a gyanakvás, szünetel az irigység, a gyűlölet, az arrogancia, a hazugság, amikor észrevesszük, hogy a mellettünk levő is ember. Ezt a képet kellene kitűznünk év közben munkaasztalunk fölé, az otthonunkba, a lelkünkbe...

A katasztrófák utáni felocsudásban, az egymásrautaltság pillanataiban látni csak annyi erőt, hitet és közös akaratot, mint ezekben az év végi percekben.

Felidéződnek bennem a forradalom utáni reménykedő arcok, az egymásra mosolygó szempárok, az egymást köszöntő idegenek, egymást bátorító és óvó családok, lakótársak. Hová tűnt mindez?

Hajnalodik, néma párok surrannak a sötétben, néhol még hangos a zene, vibrál a fény, aztán minden elcsendesül, hogy még egy évet várjunk a következő egymásra találásra.