Nos, ki gazdálkodik ezzel, és hogyan? – olvasói érdeklődésnek és intézményi ösztönzésnek egyaránt eleget téve eredtünk a válaszok nyomába. Ezek kifejtése rendjén a legutóbbi folytatásban felvetett kérdésekre – a termékfeldolgozás helyzetére és az ún. Leader-csoportok működésére – szintén kitérünk, az esetleges visszautalásokat némely fejezetekre az információs többlet indokolja. Ne feledjük, e pénzeket fejlesztésre és felzárkóztatásra kapják az újonnan csatlakozottak, tehát pontosan ama célokra, melyek oly népszerűvé tették az uniós csatlakozást a lakosság körében. Időközben kiderült, hogy az EU a nemzetközi óriáscégeknek való kiszolgáltatottság nem kis fokával jár, s az bizony távolról sem üdvös hatású a hazai gazdaságra. Nos, éppen eme összegek lennének hivatottak bár részben ellensúlyozni e hatást. Ez lenne a kárpótlás azért, hogy állami és gazdaságpolitikai szuverenitásuk jó részéről lemondtak e keleti államok, elvégre az ígéret úgy hangzott: életminőségünk egy szép nap megközelítheti majd a nyugatiakét…

Kié az oroszlánrész?
A vidékfejlesztési alap működésének módjára kell még egyszer visszatérnünk, amit az is indokol, hogy a pályáztatás rendszere Nyugaton már kitaposott ösvényeket tár a gazdák elé, nálunk még mindig labirintus képét idézi, és ez meg is látszik az eredményeken. A székelyekre, sajnos, foko­zottabban igaz a fenti ténymegállapítás. Az eddig ismertetettek alapján bárki ama téves következtetésre juthat, hogy a mezőgazdasági kifizetési ügynökség (APIA) kezeli a nagyobb összegeket, holott ez koránt sincs így, a pénz a vidékfejlesztési és halászati ügynökségtől jön (APDRP), ez pedig teljesen centralizált mind a mai napig. Vessünk hát egy átfogóbb pillantást a rendszerre.
Hogyan működik az összefoglaló néven vidékfejlesztési alap elosztására létrehozott intézményegyüttes? Uniós kerettörvény alapján minden egyes uniós tagországnak leosztanak egy keretösszeget, amit mezőgazdasági és vidékfejlesztésre fordíthat. Ennek kezelését egy többlépcsős és horizontálisan is tagolt, elágazó rendszer végzi, csúcsszerve pedig a mezőgazdasági minisztérium vidékfejlesztési főigazgatósága. Ennek alárendelt az ügynökségek hálózata, melyek három fő ág körül csoportosulnak: a mezőgazdasági kifizetési (APIA), a halászati és halgazdálkodási, végül pedig a vidékfejlesztési ügynökség (APDRP – Agenţia de Plăţi pentru Dezvol­tare Rurală şi Pescuit), melynek jelzői közt ismét feltűnik a „halászati”. Miért? Mert a most lefutó hétéves időszakban (2007–2013) Romániának leosztott közel nyolcmilliárd eurót tulajdonképpen a vidékfejlesztési ügynökség mint felettes szervezet kezeli, az APIA-nak és a halászati ügynökségnek is ez bocsátja rendelkezésre azt a részt, mellyel gazdálkodhat. Ez egy megállapodás alapján nyilván elszámolási kötelezettséget is jelent. Körülbelül ötszáz- millió jutott eme összegből az APIA-nak, a halászati ügynökség is megkapta, ami neki jár, és a többi hétmilliárd körüli, tulajdonképpeni oroszlánrészt az APDRP-nek tartották fenn mezőgazdasági és vidékfejlesztést célzó beruházások számára.

Csalóka látszat
Csalóka tehát a megyei valóság sugallta látszat: nálunk ugyanis a mezőgazdasági kifizetési ügynökség folyósítja a nagyobb összeget – nos, vajon miért, s vajon milyen fényt vet ez a székely gazdatársadalom vállalkozói kedvére, felkészültségére? (Emlé­keztetünk, hogy 2004-től 2011-ig az APIA megyei kirendeltsége 287,6 plusz 156,8 millió új lejt, vidékfejlesztési társa 57 millió és a mezőgazdasági igazgatóság 248,7 millió lejt osztott ki a gazdák közt, az uniós összegek kifizetése 2007–2008-ban vette kezdetét.) Tudni kell ugyanis, hogy a vidékfejlesztési ügynökségi hálózat által elbírált és folyósított pályázati összegeket nem megyékre leosztva kapják a gazdák, hanem a benyújtott pályázatok versenyképessége dönti el, hova mennyi pénz jut. Háromszékre a többszöröse is juthatna tehát annak, ami valójában jut, ha itt több lenne a nyertes pályázat, és ez elmondható az ország bármely megyéjéről. (Megyei kimutatást nem is vezetnek – pedig ezek szerint nem ártana. De tudomásul kell venni, az uniós elvek a területiség elvét más ágazatban, az APIA-n keresztül érvényesítik.)
Nos, nem lehet szándékunk az inkriminálás, a vádlottak padjára sem kívánunk időnek előtte ültetni senkit: a vidékfejlesztési ügynökségen keresztül a mezőgazdaságba áramló pénzek hatása hosszabb távon mutatható ki. Míg a mezőgazdasági kifizetéseket kezelő ügynökség évente be tud számolni arról, mennyit osztott ki például területlapú támogatásokra, a vidékfejlesztésin keresztül folyó mostani beruházások végleges eredményét 2016–17 táján lehet majd kimutatni. A pénzodaítélés mostani hétéves programja ugyan véget ér számukra az idei év végén, de aki mondjuk, 2013 novemberében köti meg velük szerződését, annak beruházását 2016 novemberében kell befejeznie, akkor kapja meg az elnyert összeg utolsó részletét, és akkor derül ki, mire ment vele a cége, mire a régió és a helység. Tehát a már kiutalt összegekre fényt vető, fent idézett adatok nem tükrözik mindenben, illetve némileg egyoldalúan tükrözik a két ügynökség megyei tevékenységének volumenét.

A székelyföldi fogadtatás
Újratárgyalom az ügynökség munkatársaival az egész uniós támogatási rendszer székelyföldi, azaz inkább csak háromszéki fogadtatását a rájuk tartozó területeken. Van-e és mekkora a vállalkozó kedv az itteni gazdatársadalomban, hol állunk a többi megyéhez képest, milyen az érdeklődés a programok iránt, és mekkorák a felmutatható eredmények? – ezek a kérdések, melyekhez minduntalan visszatérünk, s bármilyen részlet tisztázása után oda lyukadunk ki, ezekre kellene tulajdonképpen választ kapnunk. Tapasztalataikból az olvasható ki, hogy az embereket nálunk főleg a mezőgazdasági fejlesztés érdekli, más irányú tevékenységeket illetően jóval kevesebb igényt nyújtottak be. Itt megint szükségesnek mutatkozik a pályáztatási rendszer struktúrájának újbóli felvázolása. A már említett négy, tengelynek nevezett ágazatokra bontásról van szó, melyek közül az első kimondottan a mezőgazdálkodásra és az ebből származó termékfeldolgozásra vonatkozik, alfejezetként ide sorolhatóak az erdészeti fejlesztések is. A másodikat sorozatunk kimerítően részletezte az APIA által kezelt területalapú és egyéb támogatások ismertetésekor, ez a leginkább kiépült és már jól bejáratott programcsomag. A harmadik tengely, mely a vi­dékfejlesztést mint olyant finanszírozza, ki­bontakozóban, de még messze nem ért el – különösen nálunk nem – arra a szintre, hogy elégedettek lehessünk vele. Ezt végzi a vidékfejlesztési ügynökség megyei kirendeltsége, együtt a negyedik tengely ún. intézkedéscsomagjával (a román măsură szót fordítják így, a sorozatban néhol fejezetnek ne­vezzük inkább), a Leader-csoportoknak is nevezett helyi akciócsoportok rendkívül érdekes tevékenységével, mely nálunk még amolyan kísérleti stádiumban, de – mint látni fogjuk – bevezetésének célja pontosan a többiek munkájában mutatkozó hiányosságok pótlása a helyi, mikroregionális igények nagyobb erejű érvényre juttatása révén.
Az uniós keretegyezmény megszabja, hogy az egyes tengelyekre a nyolcmilliárd hány százalékát szabad fordítani pályáztatás céljából, miként arra is kulcsszámokat ad meg, hány százalék juthat azokon belül az egyes, ún. intézkedésekre, fejezetekre. A pályáztatás méltányos voltáról nem megyei vagy regionális leosztás révén gondoskodnak, hanem úgy, hogy az egész országban egy időben hirdetik meg a pályázatokat évi több kiírás során. Mint mondottuk, az országban mindenki egyforma feltételek mellett pályázik. (Az esélyek, persze, sok egyébtől függenek még, sajnos.)
Nos, minderre még visszatérünk, de mi magyarázza a székely gazdatársadalom bizonyos fokú ódzkodását, mi hátráltatja gazdáinkat abban, hogy nagyobb bátorsággal és kezdeményezőkészséggel használják ki ezt a maga nemében páratlan, hiszen sok vissza nem térítendő összeget is magában foglaló és a kimondott korszerűsítést célzó, tehát életképességet fokozó támogatási rendszert?

A túl korai autonomizáció
Legyen összegzésünk némi útmutató politikusainknak is, hogy miben kellene új forrásokat feltárni. A mai helyzetkép ugyanis arra vall, hogy a megye és a székelység gazdasági potenciálja gyenge, és vállalkozó kedvünk sem képes ezt ellensúlyozni. Mint megírtuk már, a gazdáknak, ha pályázni akarnak, jogi személyiséggel kell vállalkozásaikat felruházniuk, legyenek azok mégoly egyszerűen csak egyéni vagy családi formájúak is, azaz adóhatósági nyilvántartásba kell vétetniük magukat. Nos, nem titok, hogy nálunk és amúgy az egész országban is az adóhatóság előli bujkálás dívik, a székelyeknek meglehet, még többlet okuk is volt és van erre. (Én nem csodálnám, ha autonómiatörekvéseink egyik mozgatórugója pontosan az lenne, hogy saját magunk által felépített intézményrendszernek kelljen ezentúl elszámolnunk ilyen tekintetben). Másfelől nálunk általános jelenség, hogy a kezdőtőke hiányzik, márpedig, bár néhol előleget is fel lehet venni, és a megnyert pénzt több részletben lehet a beruházás folyamán lehívni, bizonyos saját tőke nélkül mégsem lehet és nem is tanácsos belevágni a fejlesztésbe. Nálunk ez jórészt hiányzik, a bankhitel pedig fölöttébb drága. Mi több, önrészt is beépítettek sok pályázatba, ezzel is rendelkezni kellene. Egy­szóval a pályázás minden esetben egyfajta elkötelezettséget, függés vállalását jelenti, és ettől bizony ódzkodik a gazda. Nos, önállóságunkat nem ezen az alacsony, a pénztelenség szintjén kellene megóvnunk és kiépítenünk, ehhez azonban némi saját tőke vagy tőkeforrás kellene. A segélyalapú támogatások (félig önfenntartók stb.) ehhez szállíthatnak némi tartalékot, egy jobb mezőgazdasági év, a hatékonyabb gazdálkodás is lassacskán képződhet, de talán egy előnyös hitelezési rendszer lenne a legelőnyösebb. Ma pedig a drága hitelek korát éljük. Hargita megye tanácsadói hálózatának kiépítése folytán talán némileg lépéselőnybe került, a szellemi tudás ugyanis szintén tőke. Bár ingyenes tanácsadás nincs, illetve leginkább csak a félig önfenntartók stb. esetében. De ha Brassó vagy Fehér megye jobban áll a mienknél, annak oka nemcsak a tőkefölényben keresendő, hanem abban is, hogy ahol több pályázatot tesznek le, ott általában több is nyer, és elviszi a neki járó keretösszeget a mások orra elől.