Zenebonával, sörrel és flekkennel. Csakhogy az örök dínomdánom mellé találékony atyafiak valami egészen újat, merészet is pászítottak: meghívtak egy éles szemű magyarországi fotóriportert, hozna csak el néhányat szemrevaló fényképeiből, s állítaná ki — legyen az hab a falunap malomkőnyi tortáján — ott, a békalencsés tó partján. Így is lett, hetedhét országban elismert fotográfusunk valóban megörvendeztette a látni is tudó, nem csak bámészkodó vendégsereget fényképeivel, amelyeket ráadásul porladozó tájainkon készített.

A szóra s figyelemre érdemes faluünnep rövid, e lap hasábjain megjelent krónikájában visszafogottan lelkesedtem e követésre váró kezdeményezéstől. Olvasván a róla szóló sorokat, derék fotóriporterünk megajándékozott egyik remek, dedikált fotóalbumával. Örömöm és elégtételem falunapnyi méreteket öltött. Csupán annyi malőr történt, hogy személyes találkozásunkra már nem lévén elegendő idő, az objektívét székelyföldi emberekre is állító alkotó nem adhatta át személyesen kötetét, hanem megkérte a falu polgármesterét, lenne szíves azt eljuttatni nékem.

Néhány hónapos késéssel erre is sor került. Igen ám, de az ünnepi átadás pillanatában valahogy furcsán néz rám a település első embere, s kissé elhalkulva, kissé bizonytalankodva mondja: van egy kis baj... — Mi lenne az? — kérdem enyhe értetlenkedéssel. — Hát az — lendül neki a falugazda —, hogy a könyv túl sokat hevert a tanácsnál, az irodámban, s én nem tudom, hogy, hogy nem, de azok az apróságok, tudod na, azok a szürke kis szimpatikus egérkék kirágtak egy keveset az oldalából. De azért még örülsz neki, igaz? — Hát hogyne, hogyne, semmi baj — bátorítottam együttérzést tanúsítva a szemét szúrósan cipőjére szegező polgármestert, majd elbúcsúztunk egymástól.

Végül beletörődtem, hiszen alig észrevehetően csorbították ki a — lelkemet azóta is örömben ringató — kötet peremét azok az apró kis huncutságok. Íme, hát végtére is ez akár etológiai megállapítás is lehetne, íme, kultúrlény az egér. Igaz ugyan, annak azért örültem, hogy nem grafikai biennálét szerveztek a kis falucskában, s nem tusrajzzal ajándékoztak meg. Mert mi lett volna, ha az kerül rokonszenves kis vidéki rágcsálóink célkeresztjébe? Az már aztán kifejezetten a művészet lábbal tiprása, bocsánat, kicsi hegyes metszőfogakkal való széttrancsírozása lett volna!... De az egérrágta fotóalbummal tulajdonképpen nincs is semmi baj, ha úgy fordítom, nem is látszik, s a foszlányocska csupán emlék, amolyan székelyföldi couleur locale a művészet egyetemes lapjain. Mi több, úgy döntöttem, nem is árulom el az egérgazda polgármestert. Viszont, kihasználva a szilveszteri nagy fogadalmak idejét, minden háromszéki településvezetőnek javasolnám, hogy 2008-as tervei közé iktasson be egy rövidke bekezdést, amely valahogy így szólhatna: én, X. Y., Z település polgármestere ünnepélyesen kijelentem, mi több, megfogadom, hogy az új esztendőben konok következetességgel és rendíthetetlen elszántsággal mindent megteszek az egerek és minden más kártevő hivatalomból történő kiirtásáért.

Urak, csak keményen, határozottan! Férfiasan! Egynek se kegyelmezzenek, mert még kirágják a széket maguk alól!...