Bár, ha játszani akarunk a szavakkal, mintha a fricska szelídebb, de gúnyosabb volna, mint a koppintás. Mindegy. A lényeg – ami miatt eszembe jutott ez az egész –, az egy általam nagyon tisztelt és szeretett katolikus pap szájából elhangzott válasz volna, kitől azt kérdeztem, mit szól az új pápaválasztáshoz. Gyors, határozott és lelkesen örvendező válasza így hangzott: „Nagyszerű dolog! Nagyon örülünk neki! Nagy várakozással vagyunk iránta! A megválasztása meg Szentlélek fricskája a magát már-már pápacsinálónak kikiáltó médiának és a hatalomért tolongó, lobbizó jelölteknek egyaránt.” Puff neki, mondhatnánk elsőre, de ha jobban belegondolunk, teljesen igaz, amit az atya állított.
Az ő gondolataira rímelnek Böjte Csaba szavai is, ki a maga ízes csíkszentdomokosi módján éltette az új egyházvezetőt, megemlékezvén több évtizedes korú, de a pápa által saját kezűleg suvickolt cipőjéről és arcának megnyerő, szép vonásairól egyaránt. Szerinte az egyház – nagyböjthöz illően – rendezte sorait megválasztásával. Érdekes az is, hogy a világhálón szinte kizárólag pozitívan nyilatkoznak róla. Közvetlensége, emberiessége, puritánsága megnyerte az embereket. Hogy kifizeti a szállását, főz magának, egyszerű ruhát visel, busszal jár, kimegy Róma utcáira, szabadon beszél, mintegy kikacsintva hallgatóságára – mind-mind olyan gesztusok, melyek teljesen őszinték, és éppen ezért szerethetőek. Humora is van: azt mondta a bíborosoknak, amikor megválasztották: „Isten bocsássa meg nektek!” Assisi Szent Ferenc nevének választása nemcsak jelképes, hanem a szegény (értsd: nem hivalkodó) egyház, szegények egyháza jelszó annak a gondolatnak a felismerése és gyakorlatba ültetése, mely szerint a szegénység szabaddá tesz. És ez a felismerés kell Európának, az egyháznak, az egész világmindenségnek. Ha megálljt mondunk a túlköltekezésnek, ha le tudunk szállni a nagyképű, arrogáns lóról, amin eddig ültünk, akkor élvezhetjük azt a friss levegőt, az új, latinos lendületet, a pezsgést, amit az új pápai lelkület ad az egyháznak és mindennapi életünknek. Péteri szolgálatának megkezdésekoraz 1054-es nagy egyházszakadás óta először volt jelen az ortodox keresztények vezetője, I. Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárka. De ott volt a római főrabbi és sok egyházi küldöttség – köztük református, evangélikus, zsidó, muszlim, buddhista és szikh is.
A hatalom mindig szolgálat. A pápa szolgálata, hogy megőrizze Isten népét. Ő arra kérte a világ gazdasági és politikai vezetőit, hogy ők is legyenek a teremtett világ őrzői. „Nem szabad megengedni, hogy a pusztítás és a halál erői fenyegessék a világot. De ahhoz, hogy az ember a világot megoltalmazza, saját szívét is meg kell tisztítania. A gyűlölet, a gőg és az irigység beszennyezi az életet. Nem szabad félni a jóságtól és a gyengédségtől, csak aki szeretettel és gyengédséggel szolgál, az tud megőrizni, mert a gyengédség nem a gyengeség, éppen ellenkezőleg, az erős lélek jele.” „Soha ne engedjünk a pesszimizmusnak, a keserűségnek, az elbátortalanodásnak. Mindennap találjunk rá arra a bátorságra, amellyel a jó hírt el tudjuk vinni a világ legtávolabbi részébe is” – mondta. „Olyan, mintha a pápa közülünk került volna ki, életet ad az egyháznak!” „Ferenc pápa csupa meglepetés. Folyamatosan mosolyog” – mondták a misén jelen levők, egyikük pedig kiemelte: nagyon jó és büszke érzés volt Rómában magyarnak lenni.
Az erdélyiek külön reménysége, hogy végre hozzájuk is ellátogat – például a csíksomlyói búcsúra –, és meghallja a csángók kérését is. S ha már Erdélyt emlegetjük, talán nem szentségtörés, ha itt említem meg református testvéremet, „Incze papot”, ki a sepsiszentgyörgyi március 15-i ünnepségen megfricskázta a széthúzókat, és olyan mindenki mindenkivel kezet fogós miatyánkot példastatuált, hogy azt tanítani kellene. Brávó, Zsolt, és brávó, Szentatya, ki bizonyára nem haragszik meg ezért a buzdításért, és azért sem, hogy egy szegény székely református esperessel említem egy sorban.