Az összegző és művészettörténeti hidat képező székelyföldi művész sikeresen valósítja meg a huszadik század irányzatait szintetizáló értékmentési műveletét. Tetten érjük alkotásaiban a fotórea­lista megközelítést, a számítógépes képfeldolgozás módszereit, a konceptuális szerkesztési viszo­nyulást, az egzisztencialista térmegoldásokat, az absztrakt expresszionista ecsetkezelést stb. Meg­figyelhető összegző művész­társunk­nál az imp­resszív festésmód néhány jellegzetes megoldása, a romantikus drapériakezelés, a Velázquez-szintű és anyagszerűen megfestett infánsnő csipkés krinolinja (kék változatban), vagy a reneszánsz sfumató-technikája. Jelzem, mindezen festészeti vívmá­nyokat Kuti Botond alázattal végigtanulmányozva, végtelenül fegyelmezett, ugyanakkor pillanatra sem unalmas felületkezeléssel, mesteri virtuozitással bocsájtja a sepsiszentgyörgyi nézők elé.
Témáiban az embert kutatja. Az embert mint torzót leheletfinom hús-vér megjelenítéssel. Meg­festi az embert mint központi kutatási területet, jelzi az embert mint hiányzó lényt az Andrej Tarkovszkij magaslatú filmdíszletből. Az üres szobákat – deportáltak sebtében elhagyott színtereit, vagy Székelyföldre kényszerlakhellyel betelepítettek és szülőföldjükön felhagyott lakásait – mint emblematikus tereket láthatjuk drámaiságukban a huszadik századi emberellenes merényletek nyomaiként. Az ember sebezhető­ségét, kiszolgáltatottságát lírai megközelítésben kísérhetjük fi­gyelemmel, majd a test szépségeit bá­mulva hasítóan ránk nehezedik a sérült felületek­ből kialakított, ugyancsak drámai töltet. Még ép a látvány, de közeledve a festményhez már repedezte­tett, karcolt, vágott, fröcs­költ, ütött. A megkínzott felületek által a rövid földi életében szenvedő embert észlelhetjük. A fe­lületek bravú­ros kezelésén túl, a test és lélek finom rezdüléseit mesterien leve­zényelt nagy-zenekari képszimfóniában követhetjük végig.