Szabadulásom után a trieszti Campo di refugiiben, amikor össze­találkoztunk, ő azonnal közeledni akart hozzám, de én elszaladtam a táborparancsnokhoz, és ahogy tudtam, elpanaszoltam, hogy Varga mit művelt velem. Arra kértem Maresal Marinót, hogy a fiatalurat tartsa távol tőlem. Alig pár nap után ez a gond megoldódott, már indult is a hajó a világ túlsó féltekéje felé, Sanyikával a fedélzeten. Nos, Varga nyolc évvel később megjelent az előadásomon, és amikor az véget ért, felküldött nekem a színpadra egy nagy csokor rózsát, de akkor még nem árulta el kilétét. Ötven szál volt a csokorban, ami nem kis költség. Voltak gazdag emberek a közönség soraiban, az ausztráliai magyarok „polgármestere” is, sikeres vállalkozók stb.
Az ausztráliai magyarok polgármestere nagy tiszteletnek örvendő személyiség, Sydneyben élt. Mint az emigráns magyarok által választott ember, többek közt megtehette, hogy ő házasítsa össze a magyar fiatalokat, természetesen anyanyelvükön vezetve a hivatalos eskütételt. Hangsúlyozom: ez a korabeli állapotokra vonatkozik. Hogy időközben ennél előbbre, avagy visszább fejlődött-e az ausztráliai magyar összetartás, azt nem tudom.
Nos, a hatalmas rózsacsokor láttán a polgármesterre gyanakodtam, de mint kiderült, nem ő volt a „tettes”. Aztán három nappal később megjelent Varga Sándor az unokanagybácsimnál. Taxival jött, kifoszlott, rongyos farmernadrágban. Gondozatlan kinézetű volt, keze is durva, körmei alatt koszfészek feketéllett. Megnyomta a csengőt.
– Jó napot! Kit keres? – kérdezte unokatestvérem a kapunál.
– Gocz Elvirát keresem – jött a válasz.
– És kihez van szerencsém, ha szabad kérdeznem?
– Egy nagyon régi ismerőse vagyok, még Európából.
– Elvira! Gyere gyorsan! Valaki keres téged – szaladt be az unokatestvérem lelkendezve.
...Hát amikor én Vargát megláttam, az első gondolatom az volt, hogy ha most egy fegyverem lenne, azonnal lelőném. De nem egyetlen golyóval, hanem húszat eresztenék belé... Ráordítottam!
– Te gazember! Hogy merészeltél idejönni? Anyáddal kifosztottatok, becsaptatok! Megvertél, meggyaláztál! És még itt sem hagysz békén? Hívom a rendőrséget! Ma is az a jugoszláviai rabló vagy, aki voltál!
– Bocsáss meg, Elvira! Az anyám ötlete volt...
– A „házasságunk” holtbiztos, hogy anyád ötlete volt! De arra is ő biztatott, amit azután elkövettél velem? He...? Hogy mertél ilyen gazemberséget csinálni? Takarodj innen, amíg le nem fogatlak! Börtönben a helyed, te... patkány!
Más harci eszköz nem lévén a kö­zelben, felkaptam egy cserepes virágot a kertből. Ha unokanővérem és pszichiáter főorvos nagybácsim köz­be nem ugrik és le nem fog, behasítottam volna a fejét a vendégnek. El is tűnt a helyszínről, kapkodta a talpát, néha visszapillantott, aztán elkeveredett az utca forgatagában. Többé nem találkoztunk.
Hát jó dolog, ha az embernek pszichiáter van a családjában! Ott, azon melegében „elsősegélyben” részesültem, elpanaszolhattam, mi is történt velem Jugoszláviában. A teljesség kedvéért ismétlem, hogy miután a bácskatopolyai katolikus pap összeadott minket (erről hivatalos egyházi dokumentum is készült), a rögtönzött estebéd után én Sanyikával egyedül maradtam az anyja lakásán. Szökésünk további „forgatókönyvére” vártam jámbor jóhiszeműséggel. És ekkor a ficsúr kifejezte abbéli követelését, hogy velem lefeküdhessék!
– Elvégre férj-feleség volnánk! Próbáljuk ki egymást! – mondta röhögve.
Én hallani sem akartam ilyesmiről. Ő erőszakoskodni kezdett. Dulakodtunk! Arra figyelmeztetett – vigyorogva –, hogy sikoltozni, segítségért kiabálni ne merjek, mert ha botrány lesz, kijön a rendőrség, és engem visszatoloncolnak Romániába. Sőt, ő, aki rendőrkézre játszott egy szökevényt, még busás jutalmat is kaphat.
Valentin a szomszéd szobában aludt, hatalmas mackóját, legkedvesebb útitársát átölelve. Én védekezni próbáltam, némán, összeszorított fogakkal. Megkíséreltem oda rúgni, ahol az a férfiaknak nagyon fáj, de nem sikerült. Végül Sanyika rettenetesen megütötte a fejemet, majd amikor minden erőm kifogyott... megerőszakolt.
Triesztben, a fogdában jöttem rá, hogy valami nincs rendjén, de ekkor a vallatásban, kínzásban, ütlegelésben véltem felfedezni az okát. Ké­sőbb, már a menekülttábor beteggondozójában dolgoztam, amikor egyértelművé vált, hogy teherbe estem. Nem volt egyszerű megszabadulnom a magzattól! Em­lékeznek arra, amikor kloroformos maszkkal fojtogatni kezdtek? Ek­kor még terhes voltam. És ha sikerült volna elszédíteni és kidobni engem az emeletről, az ügyészi nyomozás legyintett volna egyet fölöttem, és beírta volna: öngyilkosság teherbe esés okán stb.
Íme: a szolgálatos démon, aki Ausztráliában is megjelent az utam­ban! Szerencsémre hamar túltettem magam a történteken. Mindennapi sikereim, a pénz, amit becsületes úton kerestem, és a rengeteg kedves, új ismerős segített elfelednem a múltat. Egyik sydneyi zenekarral Perth városába is eljutottam, a nyugati partvidékre. Még annyit elmesélnék, hogy látogatóban voltam egy „aboriginal” törzsnél. Épp a polgármester vitt ki odáig, de nem engedte, hogy kiszálljak a kocsiból. (Szőke hajam miatt bajba keveredhetünk, mondta.) Távolról figyeltem, amint az ausztrál magyarok polgármestere üdvözli a koromfekete őslakosok törzsfőnökét, és átadja az engesztelő ajándékot. A „diplomácia” azonban rövidre sikeredett, mert a főnök testőre, egy félpucér, hatalmas termetű harcos észrevette a szőkét a kocsiban, édes anyanyelvén hatalmasat ordított, és lándzsáját a földbe döfte. Addig azt hittem, hogy turisztikailag megrendezett „terméket”, interaktív kannibálműsort látok, de a bennszülöttek kővel is dobáltak utánunk. Ilyesmi azért mégsem szerepelhetett a romantikus turizmus forgatókönyvében.
Hát, elmenekülénk az őslakosok vendégszeretete elől! Hazafelé elmeséltem a polgármesternek, hogy a távoli Magyarországon is valami hasonló történt: egy szervezett osztrák csoportot levittek a magyarok „wirkliche, ungarische... Horto­bágyot” látni. Betévesztették őket egy csárdába, ahol szólt a zene, kiszolgálták az illatos körtepálinkát is a vendégeknek, de ekkor paták dörömbölése, lovak szilaj nyerítése verte fel a puszta csendjét. Betyárok érkeztek! Lovaikat megkötözték, és besuvadtak a kiskocsmába.
– Bitte schön, ruhe! (Csendet kérek!) – ordította a vezér (nevezzük Rózsa Sándornak), mire a muzsika elnémult.
Ekkor Rózsa Sándor összevonta szemöldökét, a nővendégek közt a legszebbikre ráakasztotta a tekintetét, és rá is szóla fennhan­gon, magyarul:
– Ide gyere, tubicám! Be csinos a segged! (Aztán se szó, se beszéd, odalépett a kiszemelt áldozathoz, ölbe kapta, s már vitte is kifelé a zsákmányt.)
…Csakhogy „tubicám” férje, aki ’56-os menekült magyarként oszt­rák nőt vett feleségül (mellesleg ki­sportolt alkat, testőr volt egy bankban), megértette a magyar rigmust, de mögötte nem vette észre a tréfát.
– Kicsinosítom én a te seggedet, hogy abból kódulsz! – ugrott a betyár után Lajcsi, így hívták.
– Ne üss, te marha! – jajveszékelt Rózsa Sándor. – Az IBUSZ alkalmazottja vagyok, csóró ötszáz forintért!
Summa summarum: az ausztráliai magyar polgármester majdnem megkapta a magáét. (De én is, vele együtt!)
*
Ausztráliából hazafelé már nem „fapados” járaton, hanem a British Airways gépével jöttem. Mégpedig: első osztályon! És közel négyszáz kilogrammnyi „cuccot” (ruhákat, ajándék- és emléktárgyakat) hoztam magammal egy másik, teherszállító járaton. Kisfiam például (többek közt) Zorro-öltözetet kért, a filmbéli szerephez szükséges harci eszközökkel, hát megkapta azokat a hongkongi piacról. Mellesleg Távol-Keleten minden szédületesen olcsó volt, nem bírtam a kísértésnek ellenállni, vásároltam ész nélkül. De szavamat ne feledjem! Egyedül voltam tehát az első osztályon.
– Na, Ellike! Mit szólsz a történtekhez? – tettem fel a kérdést önmagamnak. – Emlékszel-e még arra, hogy éhenkórász voltál Kovásznán? Hogy télen is vászon tornacipőben jártál iskolába? Hogy három főtt burgonya volt az uzsonna a zsebedben? És a faluban csóré ülepűnek neveztek a mamák, amikor egy módosabb fiú rád vetette a tekintetét! Istenem! Vajon merre is van Kovászna? S hát Dálnok? Drága Salamon nagytata, ki az ének szeretetére tanítottál, áldjon meg az Isten! Feri öcsém, édesanyám sírja... Kedves pajtásaim, vajon merre vagytok? – bámultam ki az ablakon több ezer méter magasságból.
Hiányérzetem volt egész ausztráliai utamon. Milyen kár, hogy kisfiamat nem hozhattam magammal! Akkor volt tizenkét éves, de életében még nem ült álmai netovábbján, repülőgépen. Istenem! Én épp tizenkét éves koromban szegődtem el először cselédnek Ko­vász­nán, majd ezután Sepsiszent­györgy­re – jutott eszembe. És első béremből cipőt vásároltam a kovásznai nagymamámnak, aki traktorgumi-belsőből készített bocskort hordott. Szegény Vajna nagymama! Fehér lepedőbe varrva rejtegetett a fia elől egy gyönyörű, zsinóros, fekete ünneplő ruhát és egy pár báli cipőt, melyet még ő vásárolt magának Bécsben, szépreményű nemesi kisasszony korában. Végaka­rata szerint ebben temették el, amikor elhunyt a kovásznai aggmenházban. És az ő egyszülött fia, apám arra sem méltatta, hogy megjelenjen a temetésén...
Hangsebességnél is gyorsabban száguldott a gép Párizs felé, miközben én megrendült lélekkel mártóztam meg a múltban, és elhatároztam, hogy a nyári vakációban három hónapra elküldöm Valentint Chicagóba, a komám­asszonyékhoz. Természetesen repülőgépen! Hadd legyen boldog az a gyermek! És hadd kezdjen angolul tanulni! Ne szenvedjen, mint én!
Úgy éreztem tehát, hogy sikerpályám csúcsán állok. Francia állampolgár vagyok, Párizsban lakásom, autóm és magánpraxisjogom is van. Hát mi kell még a boldogsághoz? A családunkra kiszabott végzet törvénye szerint ekkor ismét elő kellett volna lépnie a démonnak, hogy röhögve közbeszóljon. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ehelyett a sors újabb magaslatokat tartogat számomra.
Gyönyörű zivatarfelhők fölött repültünk. Közben a légi kiszolgáló behozta a kávét – tejszínhabbal, rászórt csokoládés reszelékkel kértem –, és hivatalból elém tette a Herald Times című lapot is, hogy a kedves utas ne unatkozzék. Szórakozottan belelapoztam, s már épp össze akarám csukni, amikor egy apróhirdetés ugrott a szemembe. Arról szólt, hogy az angol királyi udvartartásba, pontosabban néhai VIII. Edward őfelségének felesége, Wallis Simp­son windsori hercegnő mellé keresnek egy nővért.
Mint hideg zuhany, úgy hatott rám a merész ötlet:
– Mi lenne, ha jelentkeznék?
Érkezésemkor, az Orly reptérről egyenesen Londonba repültem tovább, csomagjaimat a megőrzőben hagyva. Megkerestem a királyi adminisztrációt, és leadtam a pályázatomat. Ezután közel egy év telt el. Eközben a magaslatról visszatértem a földre, a nővéri szakmámba, és bele is feledkeztem a királyi munkalehetőségbe.
 

(folytatjuk)