Mindig van Golgota, megaláztatás, szenvedés, de mindig van felemelkedés is, ami húsvét előtt különösképpen megérinti az emberiséget, és nekünk, lelkészeknek az a dolgunk, hogy bármennyire is szomorú az élethelyzetünk, mindig mondjunk a szószékről egy vigasztaló szót, egy bátorítást – vallja Incze Zsolt, a sepsiszentgyörgy-szemerjai református egyházközség lelkésze, a Sepsi Egyházmegye tavaly szeptemberben megválasztott esperese, akivel szolgálatáról, esperesi feladatvállalásáról, húsvéti gondolatairól beszélgettünk.
Harminckét esztendővel ezelőtt, amikor a szárazajtai születésű Incze Sándor református lelkész huszonöt év szolokmai, magyarhermányi, kovásznai szolgálat után családjával beköltözött Sepsiszentgyörgyön a szemerjai egyházközség régi parókiájába, majd amikor 1990-ben a Sepsi Egyházmegye esperesévé választották, de 2003-as nyugdíjazásakor sem gondolhatta, hogy a szemerjai szószéken lelkész fia követi, és néhány év múlva őt választják az egyházmegye esperesévé. Már csak azért sem indult Incze Zsolt pályája egyenesen az esperesi szék felé, mert diákkorában édesapja arra biztatta, válassza az orvosi pályát.
Gyülekezeti lelkésznek készült
Incze Zsolt: Édesapám az orvosi felé próbált igazítani, próbálkoztam is, de nem sikerült, majd én akartam mindenképpen teológiára menni. Az Incze családban nem volt más lelkész édesapámon kívül, családjában egyszerű gazdálkodó emberek voltak a felmenők. Édesanyámnak ellenben három unokatestvére szolgálta a református egyházat lelkészként.
– 1995-ben végezte a református teológiát, nyolc évet Kökösben szolgált, ez idő alatt született három gyermekük. Foglalkozott a fiatalokkal, holland és svájci segítséggel imatermet építettek, hatalmas lendülettel végezte hivatását. Úgy indult ez a pálya, mintha a fiatal lelkész a világot akarná megváltani?
– Szolgálatra készültem, nem a világ megváltására. Ezt a hivatást meg kell tanulni, beszélni kell az emberekkel, meg kell látogatni őket családi házban, tömbházban, istállóban, különböző élethelyzetekben, és abból kiindulva kell hozzájuk szólni. És ott vannak a sorsfordító pillanatok az emberek életében, keresztelés, esketés, temetés, akkor is mellettük kell állni. Én első perctől gyülekezeti lelkésznek készültem, nem akartam Kolozsváron maradni a teológia elvégzése után, hisz édesapámtól láttam a közösségben való forgolódást, szolgálást, én azt viszem tovább. Édesapám nyomdokain járok e tekintetben, természetesen némileg másképpen, más eszközökkel, mert közben változott a világ.
– A világgal együtt változott-e az egyház szerepe, feladata?
– Sokszor úgy érzem, az egyházat az új világ próbálja leírni, de aztán jön a visszaigazolás: mégis szükség van arra, hogy a lelkész megszólaljon, próbáljon hatással lenni a nagyvilág folyására. Az egyház mindig ott volt a közéletben, tette a dolgát az erkölcsi irány megtartásáért, hogy érezzük, van súlya a szónak, van súlya az érzéseknek. Jó volna úgy élni, hogy ne távolodjunk el szülőföldünktől, embertársainktól, szeretteinktől, sem Istentől, sem vallástól, hanem próbáljunk ezek közelségében élni.
Eszközeink a régiek
– Incze Zsolt szigorú ember, szigorú a családjával, a konfirmandusokkal, de felkészültsége, következetessége, a gyermekek iránti határtalan szeretete és humora okán közkedvelt a gyülekezetben, a társadalomban, baráti körben. Jó a kapcsolata a Váradi József Általános Iskolában működő református elemi osztályokkal, elismeri a tanítók munkáját, együttműködik velük ünnepek alkalmával, de azt is vallja, az onnan kikerülő diákokkal jól lehet dolgozni a konfirmációi felkészítés alatt. Ezt ellenben nem mondja el általában az ifjúságról, a lelkész szerint a mai óriási programkínálat közepette nehéz vonzóvá tenni az egyházon belüli foglalkozásokat. Mégis milyen eszközökkel próbálkoznak?
– A református egyház mindig a Bibliát próbálja tanítani, beszélgetünk a fiatalokkal, játékosan is tanítunk. Konfirmálás után az ifjak megfogalmazhatják kérdéseiket, és a Biblia tükrében megadjuk nekik a válaszokat azokra a kérdésekre is, amelyekre a szülőktől, a társadalomtól esetleg nem kapnak feleletet. A konfirmandusokat mindig úgy engedjük el, hogy elmondjuk, visszavárjuk őket. A személyes megszólítás a legfontosabb, ezért küldünk levelet nekik, közöljük, hogy mikor jöhetnek kérdéseikkel, gondolataikkal. Istennek az Igében mindig van olyan üzenete, amivel tud segíteni. Amikor mi némák vagyunk, akkor Isten megszólal. És annyi elesett ember tud vigasztalni, annyi szerencsétlen ember tud bátorságot mutatni ebben a világban, hogy az mindannyiunk számára tanítás lehet. A hit, ami megtartotta a népünket, ma is megtart. Látjuk a sok szomorú helyzetet, azt mondjuk, rosszabb esztendő már nem lehet, de mindig van a jelenleginél is rosszabb, és mindig van megújulás, felállás akaratunk és Isten segítsége által. Annyi apró csoda van az életünkben, de nem mindig vesszük ezeket észre. El kellene fogadni, hogy bizonyos dolgokban kegyelem van, másokban megpróbáltatás, próbatétel, ezeket meg kéne látni. Erre próbáljuk rávezetni az embereket az igehirdetéssel.
Virágvasárnaptól húsvétig
– Esperesi beiktatása után azt mondta, első feladatai között szerepel a lelkészi közösség kiépítése, megerősítése, és szorosabbra fűzni a kapcsolatot a gyülekezetekkel. Milyen konkrét lépésekre gondolt?
– A nagy gyülekezetben, az egyházmegyében van egy kis gyülekezet: a lelkészi közösség. Ezt kellene összehozni, közösséggé kovácsolni. Már egy hónap után volt egy találkozó, ahol mentálhigiénés szakemberek segítségével próbáltunk játszva egymásra találni, egymást megismerni, tudni egymás örömeiről, nehézségeiről. Havonta egyszer tartunk adminisztratív értekezletet, és beszélgetünk dolgainkról. Egyre többen jönnek el ezekre az alkalmakra, ilyenkor van egy áhítat, egy téma, ami bennünket érint. Erősítjük ezt a harmincas lelkészi közösséget, hogy tudjunk egymásról, ne szervezzünk ünnepségeket párhuzamosan, ha valahol építkeznek, figyeljünk oda, és lehetőségünk szerint segítsünk. Ez nem nagy dolog, ez az, ami a keresztyén lelkületet alátámasztja. A vizitációkat vasárnapra tűzöm ki, hogy a gyülekezet otthon legyen, a gyülekezet lelkészével tudjunk beszélni az otthonában, mondhassa el, melyek az örömei, nehézségei. Legyen egy ilyen személyes beszélgetés, ezentúl pedig megnézzük a papírokat, a pénzügyeket, rendben vannak-e. Beszélgetünk a gondnokkal, a presbitériummal, ha vannak konfliktusok, megpróbáljuk orvosolni. Beszélgetünk a nőszövetséggel, találkozunk a gyermekekkel, hogy lássuk, él vagy nem él a gyülekezet. A kérdések orvoslásában rugalmas az új, a korábbinál fiatalabb csapat, a főjegyző, főgondnok, gondnok, másképpen látja a világot, az adománygyűjtés mellett a pályázatokra is hangsúlyt fektet, nyitottabb. Próbáljuk úgy behozni a modern kort a régi egyházi világba, hogy pluszt adjon.
– Húsvét előtt Jézus keresztre feszítése, a mai ember megpróbáltatásai kerülnek előtérbe, a szenvedés, a panasz mintha elnyomná a feltámadás, az újrakezdés lehetőségének örömét. Valóban ilyen nagypéntekes nemzet vagyunk?
– Azt vallom, hogy a virágvasárnapi ujjongásból megyünk a lelket megújító Golgota felé, de a gyász, a szenvedés, a megaláztatás után mindig van felemelkedés. Ebben az egy hétben, virágvasárnaptól húsvétig, benne van magyar népünk egész élete, olyan sokszor vagyunk tele negyvennyolccal, ötvenhattal, annak a hangulatával, felemelő érzésével, aztán jön a leverés, jönnek a tankok, kiveszik a kezünkből a kardot, és megfeszítik a megváltónkat, de aztán itt van húsvét, amikor jó ott lenni Jézus mellett. Tudom a helyzetünket, de úgy megyek fel mindig a szószékre, hogy bármennyire is szomorú az élethelyzetünk, a szószékről el kell mondani egy vigasztaló szót, egy bátorítást. Ha nem tudok valami jót mondani a gyülekezetnek, akkor nekem nincs vasárnap.
