Apám egy yorkshirei, jó húsban lévő tenyészkan volt, akitől több százezer testvérem és féltestvérem származott különböző fajú kocaanyáktól, ki mesterségesen megtermékenyítve, ki természetes módon. Én szerencsésnek mondhatom magamat, természetes úton fogantam és születtem meg egy jól nevelt, jól tartott mangalica anyától, rajtam kívül még tíz kisöccsel.

Mivel én voltam az elsőszülött, már ab ovo megkülönböztetett jogokkal rendelkezhettem, ebből kifolyólag nemcsak egy, hanem két, sőt, három csecshez is jogom volt csecsszopó koromban. Ezt a jogot kivívtam, és fenn is tartottam magamnak, nem restelltem érzékeny, de keményre kerekedett orrommal (amelyre aztán később dupla rézkarika-gyűrűt fűztek a gazdáim elismerésképpen) félrelökni tejtestvéreimet. Később a moslékos vályú mellől is. Minden finomabb falatot én kaparintottam meg. Makkegészséges voltam, de makkot sosem ehettem, mert az én időmben dúló cserelevélvész miatt nem lett makktermés, csak cserebogár. Törökbúzát, disztingváltabb kifejezéssel: kukoricát, pityókát ehettem kirepedésig, de mégis — hát milyen a serdülő süldő! — állandóan makkról álmodtam. És egyszer csak — ezen magam is megdöbbentem — turkálni kezdtem az elém loccsintott finomságokat, csak bugyborékoltam a moslékos cseberbe dugva az orromat, és egy kortyot, egy négybe vágott főtt pityókát sem tudtam lenyelni!

Hallottam, hogy az egyébként általam szeretett és nagyra becsült gazdáim összesúgnak a hátam megett: ,,Te, anyjuk, ez a fickó malac fickósodni, kamaszodni kezdett. Azt ajánlom, hívjuk azonnal Gödény urat, a technikust, és heréltessük ki!"

Én akkor még nem is álmodtam arról, hogy nem Gödény urat herélik ki — akit azért hívtak ,,álnéven" gödénynek az emberek, mert rengeteget ivott, nem moslékot, nem is vizet, hanem valamifajta köményest — nos, röffentem, nem is álmodtam, hogy Gödény úr rajtam végzi el a műtétet! Még jóformán azt sem tudtam, hogy heréim léteznek. Eddig azt hittem, here csakis a réteken és a sánc martján terem, meg a gazdám méhkaptáraiban.

És a rá következő napon, amit akkor velem elműveltek, az teljesen leírhatatlan és kifejezhetetlen! Ezt kellett volna látniuk az uniós főmuftiknak! Semmi érzéstelenítés, semmi anesztezoológia, semmi áltatás és altatás! Egyedül Gödény úr nyelt le nagy kortyokban valami barnás-vöröses kábítószert, de még a kacorát sem mosta meg vele. Létrára kötöztek eléggé szakszerűen, és az egekig hatoló visításom közepette nemtelenítettek! Egyetlen nyisszantással vége lett ártatlanságomnak, ártányságomnak. Sertemeresztő, sőt, iszonyatos sertéssértés, jogtiprás, amit velem műveltek! Szomorú, nagyon szomorú, fekete, gyászos napok voltak ezek az életemben, azért is rögzítettem rövid életem rövid naplójában az utókor számára…

De elmúlt ez a vész is. Újra talpra, illetve csülökre álltam, és soha nem tapasztalt mohósággal habzsolni kezdtem az életet, a moslékot. Gyorsan kigömbölyödtem András-napig. Sertém kifényesedett, kisimult, sokat paskolgatták-tapogatták az orjasomat, lapockáimat. Dicsértek, hogy milyen gyönyörű szalonna-lajbi, sonka-bárd, zsír, kolbász, véres hurka, májas és gömböc lesz belőlem, amikor eljön a ,,kampec", s hogy karácsony előtt már torom lesz.

2.

Azt is hallottam, hogy most már nem bánhatnak (el) velem olyan brutálisan, mint a Gödény-műveletkor, mert uniós normák léptek életbe, nem használhatnak, konyhakést, gyilkot és egyéb kínzóeszközöket, mert igen nagy a büntetés, a szankció, de honnan szerezzenek ,,altatógépet", ,,kábítógépet", többe kerülne, mint amennyit én érek szalonnástól, szőröstől-bőröstől, kolbászostól, csülköstől…

Meg is szántam szegény gazdáimat, amikor láttam, mennyi gondjuk akadt a jobblétre szenderítésem kapcsán, hogy hivatásos szakembert kell alkalmazniuk az elaltatásomhoz. Szóba sem jöhetnek a régi hagyományok, nem gyűlhetnek össze a szomszédok már hajnalban ,,disznófogásra" egy kupica szilvóriumra, fahéjas forralt borra… Nem csalogathatnak ki az ólból (otthonomból!) kukoricazörgetéssel, nem köthetik meg jobb első csülkömet kötéllel, melyet aztán hátrahúznak a hátsó csülkeim közt, és úgy döntenek le a frissen elsepert hóra, ahová majd szép vörös vérem oly képet fest, akár egy Munkácsy-alkotás…

És szóba sem jöhet most már a ,,kancsi" mészáros (itt meg kell jegyeznem, hogy nekem ez a szó: ,,kancsi" nagyon tetszik, mert benne van, ami lehettem volna: kan!), így elmaradnak az anekdotázások, viccelődések is, hogy tudniillik oda néz-e a mészáros, ahová szúr, vagy oda szúr-e, ahová néz?, mert akkor esetleg még én is életben maradhatnék. Én, a főszereplő, akinek a ,,drámája" csak akkor ér véget happcsy enddel (na, már meg is hűltem!), ha meghal…

És a vérvételem is egészen más, modernebb módszerekkel történik majd, csak akkor csapolhatnak meg, ha már előzőleg elringattak, amikor már semmit sem fogok érezni…

Perzselésem előtt még meleg fürdőt, úszómedencét is kaphatok, masszőrrel és szaunával, nem szimpla zabszalmával, mint régebb…

Az ember szívéhez a legközelebb álló disznószívem ilyenkor elszorul a meghatottságtól, kicsordul a könnyem is, hogy én lehetek az a hízó, akit az új, uniós normáknak megfelelően, ,,kíméletesen" koncolnak fel, és előzőleg rekeszizmomból mintát vesznek, hogy nem vagyok-e strici… izé… trichinellás?!

Gazdáimat kímélendő, azért meghallgathatnák a végakaratomat is, hogy hogyan szeretnék én kimúlni. Ne használjanak altatásomhoz se etán-, se metán-, se butángázt nagy bután, mert nagy a tüdőm, s ha jól teleszívom magam, akkor a perzselésnél felrobbanok, s a sódaraimat, csülkeimet a szomszéd kertjéből, a szilvafákról szedegethetik össze… Fejbe se vágjanak fokossal, csákánnyal, mert én még azt sem szerettem, ha az orromra csaptak. Ezért végakaratom ez: Eresszék ki a véremet a régi szokás szerint, fogják fel egy tálba a véres hurkához, de minél előbb, mert már szeretnék részt venni a saját toromon…oromon, …mon…

*

És itt véget ért a hízó naplója, mert csendesen hörögve kilehelte érettünk a lelkét, itthagyva hájtömegét a zsírszagú életben nekünk, éhező és telhetetlen embereknek…