Sebaj – mondtam, és a számítógépbe helyeztem a március15-re szánt ajándékot, DVD-t egy régi magyar filmmel: És a vakok látnak (1943). Megrázó krónika a második világháború végéről, játékfilm, amit bemutatója után a háborús események miatt már csak rövid ideig vetíthettek. Ennél kedvesebb ajándékot elképzelni sem tudott vendéglátóm. Ez volt az a film, amelyben a kálnoki Hosszu Zoltán játszott, s amit soha nem láttam – ör­vendezett Greguss Adrien, aki­nek élénken éltek emlékezetében Hosszu Zoltánnak (alias Dani bának) a rádióban hallott szé­kely történetei, kislány korából pedig emlékezett arra, amikor a film egyik jelenetét forgatták a pesti Viseg­rádi utcában. A filmben Hosszu Zoltán egész családja játszott: felesége, a brassói szár­mazású Eszenyi Olga (1910–1992), és fia, Gera Zol­tán (sz. 1923). A férfi főszerepet a Ko­lozsvárról Budapestre szerződött Nagy István alakította. A vissza­csatolt Erdélyből tárt karokkal várták és fogadták Budapesten az erdélyi magyar színművészeket. A filmben egy életre szövő­dött szerelemben fogant kisbabáról van szó, akit már nem láthatott meg az édesapja, mert meg­ér­kezett a frontra szólító SAS-behívó, de később sem, mert a harcokban elveszítette látását, kisfiát csak vakon „láthatta” meg.
Három napig tombolt Buda­pesten a hóvihar, így a film után a Duna tévével ünnepeltük a magyar szabadság napját. Áder János köztársasági elnök Kövér Lászlóval, az országgyűlés elnökével március 15-e, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc megünneplése alkalmából Kossuth-díjakat adományozott. És örömünk akkor lett határtalan, amikor Gera Zoltán érdemes és kiváló színművészt, Hosszu Zoltán fiát szólították, aki meghatottan vette át munkásságának elismeréseként a Kossuth-díjat! „Gera Zoltán színművész, kiváló művész részére színházi és filmszerepek magával ragadó, emlékezetes, kifinomult műveltséggel történő megformálásá­ért, sokoldalú és elmélyült művészetéért, példaértékű életpályája elismeréseként” – hangzott az értékelés. Az ámulat és a kellemes meglepetés érzésével néztünk egy­másra, és szinte egyszerre mondtuk: mi­csoda különös találkozás! Imént láthattuk DVD-n az apa Hosszu Zoltánt, és a filmben ugyancsak szereplő, akkor még tizenéves Gera Zoltánt most a tévében, ahogyan átvette a Kossuth-díjat.

Emlékek ébresztgetése
Ébreszteni csak azt kell, akit lassan elfelejt a szülőföld. A színművészt és a filmszínművészt, a humoristát még nem teljesen, de a jogász dr. Hosszu Zoltánt (1897–1944) már-már feledni kezdte az utókor, szülőfalujában, a háromszéki Kálnokon is csak a közelebbi rokonok emlékeznek alakjára.  
– A Hosszu família Laborfalváról származik – mesélte Hosszu Zoltán Kálnokon élő unokaöccse, Hosszu Ferenc. – Nagyapám és apám is unitárius kántortanító volt itt, Kálnokon. Ott laktunk a kántori lakban. Én is ott születtem, és ott éltem 15 éves koromig. Édesapám hadnagy volt a székely határőröknél az Úz völgyében. A színész Hosszu Zoltán nagybátyám fia volt, s fia, Gera Zoltán a színész többször is járt nálunk. Ő szerelemgyermek volt, még Zoltán bácsi házassága előtt született, de Hosszu Zoltán elismerte őt fiának, s ő is tartotta az apjával a kapcsolatot. Zoltán bácsi felesége Eszenyi Olga színésznő volt.
– Élő család a miénk – kapcsolódott be a be­szélgetésbe Feri bátyánk felesége, Ibolya óvó néni. – Nekünk három gyerekünk van, mond­ta, s ebből kettő fiúgyermek: Ferike és Le­vente. Ők viszik tovább a Hosszu nevet. Feri­ké­nek a fia, Zsolt és a Levente fia, Levente Alpár.
Tavaly, Hosszu Zoltán születésének 115. évfordulóján fatornyos szülőfalujában kerestük emlékét Veress László sepsiszentgyörgyi színművésszel, aki a legjobb hazai ismerője Hosszu életművének. Hazai tévéműsorral és hangkazettával, Dani báról szóló sok előadással ébresztgette az emlékeket, Sántha Attila író-szerkesztő pedig újra kiadta Hosszu Budapesten 1932-ben Dani bá címmel megjelent kálnoki történeteit (Zelegor Kiadó, Kézdivá­sár­hely, 2007). A kötet függelékében örömmel fedeztük fel a művész fia, a nyugalmazott és frissen kitüntetett színművész, a Budapes­ten élő Gera Zoltán emlékfoszlányait.
Hosszu Zoltán Dani báját nemcsak a csa­varos észjárást példázó történetei, hanem inkább ízig-vérig sepsiszéki sajátos nyelvjárása miatt kell itthon tartani, éltetni. Ízleljük meg: „Hajtehaj! Netene! Ájjunksza meg egy szóra, no! Ne szeplessünk el egymás mellett ijen idegenyül! Hát esmerősök vónánk tám, vaj mi?! Mán meg sem ismerik a szegén gyalog­embert? Hogy az a tüzes veres égi langgal égő menköves istennyila csapjon belé ebbe a nehéz gazdasági hejzetbe s ebbe a világkirizisbe. Tám emmiatt szepletnek ojan éktelenül?!”
Lám-lám, nem csak minket sújt most a világkrízis, sújtotta az a székelyt a harmincas évek elején is. Azokban a nehéz időkben Hosszu Zoltán a humorral szeretett volna valamit segíteni – leginkább az itthoniakon, mert akkor is csüggedezett a néplélek. Érdekes, hogy a korabeli budapesti közönség vette a csavaros észjárást. Mondták, hogy Horthy Miklós egyik legkedvesebb humoristája volt, a kormányzó kedvelte az ízes székely dialektust. Hosszu Zoltán történeteit még itthon sem mindenki tudja „feldolgozni”. Tömörek, csak a színművész képi megjelenítésével válnak fogyaszthatóvá. Jellegzetes alsó-háromszéki nyelvezetét Veress László monológjai teszik emészthetőbbé.

Haza kell hozni!
– Milyen alkalommal ismerkedett meg Veress László Gera Zoltánnal?
– A művész egy diákszínjátszó vetélkedő zsűrielnökeként volt Sepsiszentgyörgy vendége. Ekkor ismerkedtünk meg, és nekem jutott a feladat, hogy meghívjam az édesapja születésének centenáriumára rendezett ünnepségre – emlékezik Veress László. – Több levelet váltottunk, kifejezte sajnálatát, hogy nem vehet részt, meghatódott, hogy ápoljuk édesapja emlékét. A hozzánk küldött levelekből kitűnik, Hosszu Zoltán kritikus szemmel követte fia művészi pályára való törekvéseit. Nem pártolta a fiatal Gera operatőri-forgatókönyvírói ambícióit, de végül mégis rábízta a fent említett film epizódszerepét. Az 1997-ben hozzám címzett levelében az akkor 74 éves művész így nyilatkozott: „Sok fiatalkori lelki tusakodás után megtanultam nemcsak nagyra becsülni Apámat mint fantasztikus művészt, színészt, játékmestert, rendezőt és Erdély lelkének nagyszerű  képviselőjét, hanem egyenesen Őt szülőként szeretni.”
„Akik látták valamikor a Negyedíziglen fil­met, amelynek Hosszu Zoltán főszereplője volt, s amelyben a szovjet hatalmat kegyetlenül ostorozta, azok megértik, hogy ezek után sem művészetét, sem apaságát nem gyakorolhatta. Haláláról és temetéséről hivatalosan senki sem tud, Gera Zoltán előtt is ismeretlen helyen alussza örök álmát a Nemzeti Színház örökös tagja” – fogalmazott Veress László a Hosszu Zoltánról készített egyéni műsorában.
Hosszu Zoltánra semmi nem emlékeztet a szülőfaluban. A sepsikőröspataki önkormányzat, Kisgyörgy Sándor polgármester és a helybeli egyházak megegyeztek, hogy az elkövetkező időkben nagyobb szabású Hosszu Zoltán-emlékünnepséget szerveznek. A tervezett Bedő Albert-emlékházban a Hosszu-emlékek is helyet fognak kapni – nyilatkozta a polgármester.
Hosszu Zoltánt „haza kell hozni” Kál­nokra, amelyet nagyon szeretett. A harmincas években tett kálnoki látogatásáról fennmaradt egy visszaemlékezése, amelyet fia, Gera Zoltán jóvoltából olvashattunk egy Veress Lászlónak címzett küldeményében. Vasárnap volt ez a rövid írás címe. Leg­megrázóbb erdélyi élményem volt, mikor egy ízben, tízéves távollét után, meglátogattam a szülőfalumat egy régi barátommal, akivel együtt szakadtunk el hazulról annak­idején. Vasárnap volt, a templomba mentünk. Énekelte a nép a román himnuszt. Megszokott hangon, elfásultan. De ahogy most két anyaországbeli testvér érkezett közéjük, egyszerűen felszakadtak a lelkek mélyén rejtőzött sebek, s az egész templom sírva fakadt. A pap hangja is elcsuklott, nem tudta befejezni a beszédet. Azóta mindig itt jár körülöttem ez a fájdalmas emlék. Én erősen hiszem, hogy a Jóisten ott, akkor, abban a síró templomban hallgatta meg a magyarság imáját.
A sors úgy rendelte, hogy a Nyirő József­nél csupán nyolc évvel fiatalabb Hosszu Zoltánnak Nyirőnél is kegyetlenebb volt el­tűnése ebből az árnyékvilágból: nyugvóhelyét sem ismerjük.