Köntörfalazás nélkül. De lehet sajnos olyan is, amit a történelem során sokszor hallhattunk, és hallhatunk, amikor a világ nagykutyái szólalnak meg, és úgy kell kihámozni a szájukon kiáradó szóözönből, mit is akartak tulajdonképpen mondani, üzenni, ha egyáltalán akartak valamit. Ugyanez vonatkozik az írásbeliségre is. Van olyan „kismagyar” megyei napilap, melyben az egyoldalúan elfogult cikkek között alig találni igazat szólót, talán egy-két ember tollából csupán, de van olyan határon túli, amelyet olvasni élvezet és érdemes, mert igaz- és szókimondó. Szulejmán szultán kérdi bizalmasától a népszerű török tévésorozatban, hogyan is nevezik azt, amikor az emberek tudatosan, mosolyogva hazudnak egymásnak, s a bizalmas azt válaszolja: diplomáciának, nagyuram. Hát ilyen is van. Mint ahogy megtanultuk a kommunizmus idején, hogyan kell a sorok között olvasni.
De kommunikálhatunk ki nem mondott dolgokkal, mozdulatokkal, gesztusokkal, mimikával, tekintettel, tánccal is. 
Az esemény, ahol erről beszélhettem, épp egy táncverseny megnyitója volt. Ennek kapcsán jutottak eszembe régi dolgok. Az első tánclépéseket szüleimtől tanultam, majd a faluba érkező idős tanár házaspár tánciskolája fektette le az igazi alapokat a keringő, tangó, a foxtrott, a tviszt kapcsán. Itt már éreztük, hogy a tánc sokkal több, mint egyszerű mozgás. Valójában egy kultúra elsajátítása, a közlés egyik eszköze, sőt – kicsit válaszolva egynémely vallás táncellenzőinek is –, Istennek tetsző cselekedet is, ha ezt a jó ízlés határain belül tesszük. Mint minden, amit felszabadult örömmel cselekszünk. Nos, az idő teltével, cseperedésünkkel arányosan egyre inkább értettük és éreztük, mennyivel könnyebb a dolgunk, ha szívünk választottjának még szóban vagy tán még írásban sem mertük elmondani, amit szerettünk volna, de fel mertük kérni táncolni, s bár reszkető kézzel, de át mertük karolni őt. Aztán felbátorodván talán azt is el mertük suttogni, amit addig nem. S ha nem taszítottak el, akkor miénk volt a világ. A közlés egyik eszközeként a tánc volt az tehát, ami a valódi, szóbeli kommunikációt elősegítette. És ezzel még messze nem merült ki a tánc mint művészet lehetősége, hiszen a színpadon előadott egyéni vagy társas produkció éppúgy lehet hírvivője annak, amit elmondani szeretnénk.
Nos, e gondolatok közé sorolható a felkérés keringőre, vagy éppenséggel csárdásra szlogen is. Ezt tette meg az általam már emlegetett Incze esperes úr is, aki összefogásra szólította fel az erdélyi magyarság ügyében ténykedőket. S mint mondám, igaza volt. S, hogy az anyaországban is így lenne jó. Mert ideje volna végre kart karba öltve mozdulnunk a jó ügy érdekében. Egy dolog azonban valós: az igaz ember minden felebarátját szereti, és meg is bocsát neki, de táncpartnerét megválogatja.