A tékozló fiú. Sorsjáték tizenkét jelenetben. A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes új bemutatója otthonról vezeti haza azt, aki a világ megismerése vágyától hajtva hagyja el az atyai házat, levetkőzi múltját, fura helyzetekbe bonyolódik, végül belátja, hogy vétkezett, és hazatérve újból az otthonérzése nyújt számára biztonságot.
Már az előadás nyitóképében hangfelvételről hangzik el a Wass Albert-i mondat: „Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon”. A fiatalok jól is érzik magukat ebben az örökségben – ezt Ivácson László rendező-koreográfus széki táncokkal érzékelteti –, de egy valaki (Tőkés Zsolt – a tékozló fiú) kiválik a közösségből, és kikéri atyai jussát, majd elindul. Hangfelvételről szól hozzá atyja: Eredj, ha tudsz... Eredj, ha gondolod, hogy valahol, bárhol a nagyvilágon könnyebb lesz majd a sorsod hordanod, eredj... (Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz). A háttérben kivetítve több nemzedék tánca, mígnem a tékozló fiú oly távol kerül, hogy a lelkében élő otthonképek tükörcserepekként törnek apró darabokra.
Találkozik a modern világgal, ellöki magától hagyatékát, kártya- és szerencsejáték veszi hatalmába (az előadás egyik legjobban megkomponált jelenete), ami verekedésbe torkollik. Szűz leányt erőszakol (itt a kevesebb több lett volna, fölösleges a vetített képes szöveges magyarázat), kocsmába, fülhallgatós buliba keveredik. A jelenet egyfajta torz tükör, múlt és jelen találkozása, néptáncelemekből építkező modern mozgásvilág, afféle diszkóverbunk. A hang- és tánckavalkádban eltorzított széki dallam üti meg a fiú fülét, ami az otthont idézi, s ráveszi arra, hogy megvallja bűnét, és énekli: Hulljatok, levelek, rejtsetek el engem. A színre visszatér a székiek piros-fekete tánca, a tékozló fiút újból viseletbe öltöztetik, és amikor azt hinnénk, beteljesült a hazatérés, az otthon újbóli megtalálása, hirtelen fordulattal folytatódik az előadás: homokeső hull félmeztelen férfitáncosokra, akiket semmi nem tud eltántorítani attól, hogy visszatérjenek a gyökerekhez.
Taps utáni gondolatok: Az előadás koreográfiája (Ivácson László és Orza Călin), zenéje (Fazakas Levente szerkesztésében a Heveder zenekar és Éltes Áron szaxofonista előadásában, Erőss Judit énekessel), díszlete (Kiss Csaba m. v. – a pódiumok vonalkódja találó üzenet), a jelmezek (Kiss Zsuzsanna és Furik Rita meghívott vendégek), a hang- és képfelvételek (Molnár Gizella, Nemes Levente, Kató Zsolt) összhangja már-már azt mondatja velünk, A tékolzó fiú az utóbbi évek egyik legérdekesebb Háromszék-előadás, a téma adta változatosság legteljesebb kihasználása mozgásban, hangzásban, látványban. A rendező (Ivácson László és társa, Fazakas Misi) ellenben nem mindig oldja meg a jelenetek közötti átmenetet, a néző kizökken az előadásból, a vetített képanyag némelyikével (a várandósságra utaló balladakompozíció, a háborús jelenet) és a gyökérember túlságosan explicit ábrázolásával (bár jelenléte időnként indokolt) nem fokozza, inkább túlmagyarázza a helyzetet; a fehérbe öltözött, gyöngykoszorús lányok körtánca gyönyörű látvány, de nem vezetik fel kellő súllyal. Mindezekkel együtt az előadás témaválasztása, mozgás- és zenei nyelvezete mély hatást gyakorol a nézőre, és a végkövetkeztetés, hogy legnagyobb örökség az otthon, nem vonható kétségbe.
