Pedig hát mi mást támasztana alá, ha nem ezt az észleletet, mikor látni és hallani, hogy mi mindenre kapható az ember. Gyakran lesz eszköze a gonosznak, miközben maga is gonosszá válik. Ha ördöggel élsz/cimborálsz, ördöggé válsz – tartja a népi bölcsesség.
Oktatás, nevelés, jó példa hiábavaló lenne hát? Az oktatás általában korfüggő, hiszen egy nép leigázását, megszállását például adott történelmi helyzetben – így történt a mi közelmúltunkban is! – lehet felszabadításként tanítani. S tudjuk, ha valamely hazug eszmét sokáig sulykolnak a fejekbe, előbb-utóbb igaznak fogadja el a tömeg. Kétség nem fér hozzá, „dicsőséges” eredményeket ért el eddig is az agymosás...
A nevelést nemcsak a kor, de amit magában tápláltan hordoz az ember, a gének meghatározta örökség is jócskán befolyásolja. Szép hivatásnak lehet felfogni, persze, de szülőt és nevelőt a jövő szokta vizsgáztatni, s bizony nem egyszer még az átmenőt sem kapja meg. El is gondolkoztathat magára a pedagógus foglalkozásra vonatkozó régi szentencia, hogy tudniillik akit az istenek meggyűlöltek, azt nevelővé, pedagógussá tették, vagyis: quem dii odere, paedagogum facere. Azt is mondhatni eszerint, hogy sziszifuszi munka lenne a nevelőé, de ami némi vigaszt adhat, hogy újra- és újrakezdhető. Sőt, sosem mondhatod el, hogy befejezted a nevelést.
Oktatni és nevelni? Ha például az életnek tanulunk, s nem az iskolának, ahogy a régiek – helyesen – elgondolták, akkor igen nagy gondban lehet a mai tanító, aki maga is szembesülhet már képzése idején az „igazi” élettel, eszményekbe vetett hite nem egyszer megrendülhet. Pályája során meg – hogy csak a rendszeren belül maradjunk – belekóstolhat, milyen a hivatalnak való kiszolgáltatottság. De minden negatív tapasztalat dacára József Attila is egyértelművé tette: válaszd a tisztességes, erényes életet.
A nevelésbe ma aztán alaposan „besegít” egy kevésbé jól nevelt közeg és virtuális tér is, amelyet otthonunkba hoz a média, illetve mint lehetőséget kínál a világháló. Egyik annyira igyekszik szolgálni a fogyasztó kikapcsolódását, hogy kikapcsol a való életből is, a másik révén, ha nem vagy elég céltudatos „kormányos”, csak tévelyegsz, illetve hálóba kerülhetsz, amelyből nehéz lesz szabadulnod, tehát nem felszabadít, hanem elszakít a természetes kötelékektől, s esetenként a Semmi felé csábít. Adva van úgymond mindaz, ami az embert a gonosz eszközévé teheti.
A jó példa általában fölötte áll koroknak és rezsimeknek. A mindennapok gyakorlata azt mutatja, hogy a csalót nem tekintik tisztességesnek, a szájhőst bátornak, a házasságtörőt hűségesnek, az árulót becsületesnek. Igaz, ha születik is ilyen esetekben erkölcsi ítélet, ma már sokkal enyhébb, mint régen. A falu szája is egyre hatástalanabb, minthogy tettek róla ilyen-olyan hatalmak, erőszakos és mesterséges beavatkozásoktól sem riadva vissza, hogy megbontsák a századok során jól működő faluközösségeket. Az pedig igen-igen kérdéses, hogy lenne olyan hely földgolyónkon, mint az írónk alkotta Liliput, ahol például a besúgókra is szigorúan lesújtott a törvény, ha kiderült, hogy az általuk megvádolt személy ártatlan. A besúgó ilyen esetben – olvashatni Swiftnél – a latrok gyalázatos halálával halt meg.
Úgy vélem, éppen az, aki a jó példát követi, képes kell hogy legyen megválasztani a saját maga és kisebb-nagyobb közössége számára az igaz tanítást. S ha ezt megteszi, akkor bizonyára meg is szólal, felemeli szavát például a kegyetlenség és gonoszság ellen, amit lát és hall nap mint nap. Szégyenkezhet ugyanis az – egyik kortárs költőnket parafrazálva –, aki csak megéri az ilyeneket, de nem éli meg, mert elfordul, amikor látja, amit lát, illetve aki úgy tesz ilyenkor, mintha kiabálna. A gonosz eszközévé könnyű válni...