A húsmarhaágazatban a hasznosításra az jellemző, hogy a teheneket nem fejik, csak azért tartják, hogy borjakat hozzanak a világra, és azokat szoptatással neveljék fel. Ezért anyatehénnek is nevezzük őket.
Az ilyen hasznosításban a jövedelem csupán a választott borjú, ami a tejhasznosítású tehenek jövedelméhez képest alacsonyabb értéket jelent. Ebből adódóan az ágazat költségigényes, ami azt jelenti, hogy nem bír el drága beruházásokat és magas költségű tartási megoldásokat. Ezért a húsmarhák elhelyezésének, tartásának, takarmányozásának, szaporításának fontos alapelve, hogy a lehető legolcsóbb megoldások alkalmazásával történjen.
A tehéntartás és borjúnevelés egy technológiai egységet képez, mivel a borjakat elválasztásukig, vagyis hat-hét hónapos korukig a tehenekkel együtt tartják. A húshasznú teheneket és a borjaikat kötetlenül, nyáron mindenképp legelőn, téli időszakban épületben vagy karámban helyezik el. A megtermékenyítést rendszerint szezonálisan, általában nyári időszakban végzik. A költségek leszorítása végett a mesterséges megtermékenyítés helyett számos telepen a természetes fedeztetést alkalmazzák. A tavaszi, nyári fedeztetések eredményeként a borjazások zöme tavasz elejére esik.
A borjakat a hat-hét hónapos szoptatási időszakban anyjukkal együtt tartják, majd a választáskor elkülönítik őket. A marhahizlalás a borjak választása után kezdődik, és az értékesítésig, vágásig tart. Tenyészbikákat általában csak a természetes fedeztetést alkalmazó telepeken tartanak. Azokat csak a termékenyítési időszakban, mintegy 60–90 napig helyezik a tehenek közé. Azonban a kedvező vemhesülés érdekében a mesterséges megtermékenyítések esetén is tartanak ún. sepregető tenyészbikákat, hogy az üresen maradókat még az adott szezonban megtermékenyíthessék.
A húsmarhatartás csak kevés költséget visel el, nem számolhatunk akkora költséggel, amelyet egy tejelő tehenészet elbír.
A húsmarha elsősorban legelőn él. Itt legel a nyáron át, és a téli takarmány tekintélyes része is megtermelhető a legelőn, réten. Figyelembe kell venni azt is, hogy mennyi szántóterületre van szükség a takarmánytermesztéshez (silókukorica, abrak), és milyen egyéb maradványtermékek értékesíthetőek.
A tartási költségek között a legdöntőbb a takarmányé. Köztudottan a legolcsóbb takarmány a legelő. Fontos tehát, hogy minél tovább kint tartsuk az állatokat. Ennek azonban gátat szab a legelőn termő fű mennyisége, a legelő állapota és bizonyos mértékben az időjárás. Nálunk a nagy kiterjedésű legelőkön májustól novemberig lehetne legeltetni kedvező időjárás esetén. Ez így akár 210–240 nap legeltetést is jelent az anyaállatok számára a 120–150 napos téli takarmányozással szemben.
Fontos tényező lehet a maradvány- és melléktermékek felhasználása. Ide sorolandó a kukoricaszár (jobb a költségmegtakarítás, ha lehetőség van ennek legeltetésére), a szalma, a répaszelet és az apró burgonya.
A költségeket nagymértékben befolyásolja a tartástechnológia intenzitása és a választott fajta is. A munkabér költsége alacsonynak mondható, hiszen egy ember képes akár száz tehénre és a borjakra is felügyelni. Ez a szám még növelhető, ha villanypásztor segítségével legeltetünk.
A tartási épület költségei is alacsonyak, hiszen a legegyszerűbb, olcsó fészereket is használhatjuk. De ugyanúgy megfelel az épület nélküli tartás is, hiszen amint már többször leírtuk: az állatot nem kell félteni a hidegtől, természetesen, ha megfelelő mozgástér, megfelelő mennyiségű és minőségű takarmány áll rendelkezésére, és száraz pihenőhelyet biztosítunk számára. Nincs szükség drága istállóhelyek építésére. Számos, a mienkhez hasonló éghajlatú országban az állatokat egyszerű, nyitott telelőhelyen (telelőkarámban) tartják, amelynek esetleg egy része fedett, hogy az állatok behúzódhassanak a havazás vagy eső elől. A széltől, huzattól való megvédésre egyszerű, két méter magasságú, fából vagy földtúrásból épített falat használnak. A telelőkarámokban az állatok nagy mozgásteret igényelnek, ezért egyedenként, korcsoporttól függően 50–150 négyzetméter szükséges. Ezeket a telelőkarámokat a legelőn is ki lehet alakítani. Ahol kiépített telelőhelyeket használnak, ott is egyszerűek, csak három oldalról zárt, tetővel ellátott, színszerű építményeket használnak. Előtte mindig kifutókarámot és külső etetőteret találunk. Itt a csoportok nagysága az épület adottságától függ, egy állat 4–5 négyzetméter fedett és 20–25 négyzetméter karám-alapterületet igényel.
A jövedelmet elsősorban a választott és hizlalt borjak összsúlya és értéke adja. A jövedelmet emelhetjük, ha növeljük a tehenek létszámát a takarmánytermő terület eltartóképességének határáig, ha kedvező vemhesülési arányt és kis elhullást érünk el, és a borjak választási súlya is megfelelő (a 205 napos választási súly kitűnő, ha elérjük a 260–280 kg-ot).
