A ház alatt az eredeti forrás, magától feljön belőle a borvíz, s az udvaron egy fúrás, abból a szénsavgáz nyomja fel a vizet. A kettőből naponta 22 ezer liter folyik ki. Valamennyit ebből megiszik a falu – a többi elfolyik, öntözi odalenn a polyáni rétet. Az egykori kézdiszentkereszti borvíztöltöde épületeit mutatja, a palackozó történetéről beszél Kosztándi Géza, aki hosszú ideig volt a kis „borvízgyár” üzemvezetője.
Az asszonyok vették a lapot
Közel százéves visszaemlékezést olvastunk a polyáni borvizes pogácsáról, s megírtuk lapunkban, hogy a falu jellegzetes készítményét ma már nem süti senki. Szűk két hét múlva Lénárt Piroska tanítónő értesített, hogy „vasárnap összegyűl a helybeli nyugdíjasklub, szívesen látjuk, az asszonyok sütik a borvizes pogácsát!” Erre nem lehetett nemmel válaszolni.
De lássuk a régi történetet. A múltban számos néven emlegetett, magas kalciumtartalmú, vasas, bikarbonátos ásványvízzel közel egy évszázadig működtették a polyáni üzemet. Ennek a forrásnak a legmagasabb az ionizált kalciumtartalma a megye összes palackozott vize közül. Hogy mégsem palackozzák, annak gazdasági jellegűek az okai: a magántulajdonban lévő töltöde uniós normák szerinti korszerűsítése nagyon költséges. A vizet az évtizedek során Vénusz, Mariska, Székely-forrás, Nemere, Poian és Cristal néven forgalmazták – az illető kor etno-politikai beállítottságától függően. És ha a Szejke-borvíz hosszú időkig nélkülözhetetlen volt a székelyudvarhelyiek számára, Kézdivásárhely lakossága fél évszázadig a polyáni Vénusz-vizet használta (akkor még nem léteztek a fortyogói fúrások). A városi vásártér mindennapos képéhez hozzátartozott a „polyáni borvizes asszony”. Átalvetőjében cipelt cserépkorsókból kínálta a borvizet, s egy-egy kis ecetet is csurrantott a csészébe, így a víz bikarbonáttartalma miatt pezsegni kezdett. Nyári kánikulák idején jobb volt a libapezsgőnél! Az ántivilágban – megrendelésre – Kézdivásárhely házaihoz is hordták a „korsós borvizet”. A geológus Bányai Jánosnak, aki gyermekéveit Kézdivásárhelyen töltötte, személyes élménye volt a kora reggel kiabáló asszony: „itt a jó friss polyáni borvíz!” Az öregasszony borvízzel sütött jó sós pogácsát is kínált krajcárokért-fillérekért.
Kézdiszentkereszten – hiszen visszakapta régebbi nevét a község – a felszegi részen is felbuzog a borvíz a kárpáti homokkő repedéseiben. Ilyen a nép által Pikuborvíznek nevezett kút, amelyet a lakosság is használ. A falu között, a laposabb helyeken érdekes módon nem találtak borvizet – említette Kosztándi Géza.
Az a forrás azonban, amit palackoztak, sokkal régebbi, ugyanis a brassói származású Fridvaldszky János jezsuita atya Erdély ásványairól című, 1762-ben írt munkájában már mint általa ismert, létező borvizet említi.
Ide a recepttel!
– kértük az asszonyoktól. Kanabé Erzsébet elmondta, hogy a borvizes pogácsával most nem lehet ágálni, mert az régen a szegény háztájak süteménye volt. Ők is kilencen voltak testvérek, s szűkös időkben nem lehetett annyi gyermekszájnak vajas-krémest sütni. Egységes liszt kellett hozzá, akkor nem voltak háromnullás lisztek. Ha volt, mehetett a borvízzel készített gyúrható tésztájába egy kanálka zsír, bővebbecskén só, egy tojás, ha volt. Pohárral kivágták, tetejét lekenték egy cseppet erősebb sós vízzel, s száraz tepsiben sütötték a lerben.
A klub megterített asztalán ott volt a borvizes pogácsa, mellette cukorhabbal bevont, szintén borvízzel gyúrt mézes pogácsa. Én a pergelt cukrot felöntöm borvízzel – magyarázta receptjét Kosztándi Éva. – Teszek belé mézet, pár kanálka olajat, hogy legyen puhább, tojássárgát, mert a fehérje kell a cukorhabnak. Lisztet annyit teszek, amennyit felvesz, azt nem mérjük. Ezt is pohárral szaggatjuk ki. Ez a borvizes mézes pogácsa!
A kézdiszentkereszti Szép Emlékek Nyugdíjasklub májusban lesz egyéves – mondta László Istvánné klubelnök. Hálával emlegették Domokos Árpád tulajdonos nevét, aki szívesen odaadta a töltöde régi irodáit a nyugdíjasoknak, hogy egy hónapban egy alkalommal ott összegyűljenek, elbeszélgessenek, eltöltsenek néhány kellemes órát. Domokosné, Hajnika szorgalommal videózta a klubbulit. Majdnem minden találkozásnak van valami témája, ha egyéb nincs, akkor felköszöntik azokat a klubtagokat, akik abban a hónapban ünneplik születésnapjukat. Ez alkalommal Varga Gizellát köszöntötték. Ahogy telt az idő, úgy emelkedett a hangulat. A férfiak napja április elseje! – mókáztak az asszonyok, és a klub férfitagjainak szóló tréfás jelenettel, a házasélettel kapcsolatos népdalokkal, ajándékokkal kedveskedtek. Amikor rácsodálkoztunk, hogy az élet által megviselt asszony- és férfisereg mennyire vidám, mennyire felszabadult tud lenni, kedvesen, tréfásan ütötték el: A polyáni borvíz fiatalít!
Asztalra tették a klubéletet támogató-segítő Lénárt László-féle babgulyást. Ez is borvízzel készült! – esküdtek, bizonyítva, hogy ha egészséges az ember lelke, ha megőrzi idős korára is falatnyi kedvét, hittel és jó reménységgel ellen lehet állni a legnehezebb megpróbáltatásoknak is. Május elején találkozunk a búcsún! – kiáltották utánunk távozáskor.
