Volt egyszer egy ember meg egy asszony, az ember nagyon bárgyú volt. Mikor az asszony elment otthonról, ráparancsolt a férjére: vigyázzon a csirkékre, hogy a kánya el ne vigyen egyet se, szitálja meg a lisztet, meg van ott egy fazék tejfel, azt is köpülje meg, mikorra hazajön, minden legyen készen!
Az ember, hogy minél könnyebben szitálhasson, összefogdosta a csirkéket, aztán a kotlóhoz kötötte őket, hogy a kánya ne vigyen el belőlük, s hozzáfogott a szitáláshoz. Észrevette, hogy mikor szitál, rázkódik a fara, gondolta magában: jó lesz, ha odaköti a tejfeles szilkét (cserépfazék) a farához, majd összerázkódik, aztán nem kell köpülni. Egyszerre vége lesz minden dolognak.
Amint szitált, jött a kánya, meglátta az ember, hogy a kánya felkap egyet, viszi az egészet, szaladt utána. Amint szaladt a csirkék után, odavágta a szilkét az ajtófélhez, el is törött. Ezen annyira megijedt, hogy a tejfel is oda, a csirke is oda, a szilke is oda, a liszt sincs kiszitálva, az asszonytól is félt, most már mit csináljon? Bebújt a kemencébe.
Az asszony látja, mikor hazaér: csirke sincs, tejfel sincs, szilke sincs, a liszt is úgy áll, hogy nincs kiszitálva, keresi az urát, nincs sehol, kiabál neki, az ura hallgat a kemencében. Az asszony azután elkészítette a lisztet, tésztát, mindent, hogy majd süt, ment a szalmáért, hogy begyújtson. Bedugta a szalmát a kemencébe, még akkor se szólt az ember. Az asszony meggyújtotta a gyufát, mikor az ember ezt hallotta, akkor kiabálta:
— Hé, anyjuk, itt vagyok a kemencében!
De már akkor késő volt, mert az asszony meggyújtotta a szalmát, s azt mondta:
— Úgyse vagy egyébre való, mint tűzre!
