Mai naptárunk az ősi Babilóniában alakult ki. Fejlett csillagászati ismereteik alapján ők osztották először az esztendőt tizenkét hónapra, a nappalt és az éjszakát tizenkét-tizenkét órára.
A legősibb római naptárnak — amelyet Numa király naptárának is neveznek — csak tíz hónapja volt: az év márciusban kezdődött, s decemberben végződött. A hónapok ősi sorrendje: Martius, Aprilis, Maius, Junius, Quinctilis, Sextilis, September, October, November, December. Nem igazodnak pontosan sem a hold, sem a nap járásához; látszik, hogy ez a naptár parasztok használatára készült, akik a téli hónapokat afféle üresjáratnak tartották. A római köztársaságkori év tizenkét holdhónapból állt, összesen 355 napból. Ez az év is még márciussal kezdődött, de hónapjaihoz hozzácsapták a januárt és a februárt is. A régi elnevezéseket azonban nem változtatták meg, s így a mai napig is a kilencedik hónapot — hetedik, szeptembernek hívjuk, a tizediket nyolcadiknak és így tovább. I. e. 153-ban a konzulnak addig bizonytalan hivatalba lépési napja január 1-jére esett, és ettől kezdve ez lett az esztendő első napja. Bizonyára közrejátszott az is, hogy Janus isten, akiről a januárt elnevezték, a kezdet és a vég ura volt.
