elmúlnak kilencévesen —

a Hold arcán álldogál már,

akár egy tétova óda,

harmadnap meghal Nagy Gáspár...

Gyalázat, ördögáldozás,

fekete rügyes január,

a Fiú fehér ing nélkül,

Nakonxipánban sem hull már.

Összecsuklik most a mondat,

egyedül sír az Isten is,

a túlsó parton lobogó

angyal áll, a seholsenincs,

kétségbeesetten jön el,

mint ahogyan a köd leszáll,

beléd kapaszkodunk árván,

te elhullt, utolsó hajszál...

Hűlő haza: Magyarország,

te megroppant medencecsont,

fogadd magadba, hordozzad

kereszttel áldott magzatod...

Versek zokognak asztalán,

akár az omló kápolnák,

s a ránk szakadt vallatásban

már vele hallgatunk tovább.

Csíkszereda, 2007. január 3—7.