Volt egyszer egy szegény ember, annak felesége s egy fia. Egy tehén volt minden gazdagságuk, egyebük semmi. Bimbó volt a neve a tehénnek. Egyszer a Bimbónak szép kicsi bocikája lett, s bezzeg, hogy volt nagy öröm a szegény ember házában. Lesz már most tejecske is, lesz ám!
De nem sokáig tartott az örömük, mert egyszer csak: volt Bimbó, nincs Bimbó! Úgy eltűnt a pajtából, mintha föld nyelte volna el.
Búsult a szegény ember s a felesége, csakhogy fel nem vetette a nagy búbánat, aztán elindultak ketten jó reggel. Keresték mindenfelé Bimbót, de bizony csak nélküle tértek haza késő este.
– Na, fiam – mondotta a szegény ember –, holnap reggel te indulj a Bimbó keresésére, mert nála nélkül nem lesz tejecske, anélkül pedig keserves az élet.
Még akkor este feltarisznyálták a fiút, ez meg reggelt sem várt, hajnalpirkadáskor útnak indult; ment, mendegélt, maga sem tudta, merre: addig ment, mendegélt, míg rengeteg erdőbe ért. Merthogy elfáradott, leült egy fa alá, elévette tarisznyáját, elkezdett falatozni, s közben folyton kiabálta:
– Bőgj, kedves Bimbó, bőgj, ha valahol életben vagy!
Hát csakugyan valahol messze a Bimbó elbődült, bőgött keservesen, a fiú meg hirtelen felugrott, s szaladva szaladott a bőgés irányába. De hiába, bár jó messzire szaladott, nem találta a tehenet. Nagy fáradtan leült ismét egy fa alá, falatozott, s közben ismét kiabálta:
– Bőgj, kedves Bimbó, bőgj, ha valahol életben vagy!
És csakugyan Bimbó ismét elbődült, bőgött keservesen, s most már valamivel közelebbről hallatszott a bőgése. Nosza, szaladt a fiú, egy rettentő nagy sziklához ért, felment annak a tetejére, s onnét ismét kiabálta:
– Bőgj, kedves Bimbó, ha valahol életben vagy!
Hiszen bőgött a Bimbó, s éppen a szikla tövéből hallatszott a bőgése. A fiú nagy hirtelen lemászott a szikla tövébe, ottan talált egy barlangot, ott volt a Bimbó megkötve, mellette: a bocikája. Nem sokat gondolkozott, eloldotta a tehenet, s nagy sebesen elindult vele hazafelé, utána a bocika, de még egy jó hajításra sem haladott, hallja, hogy kiabál valaki utána. Visszanéz a fiú, s hát egy rettentő nagy óriásasszony szalad utána, s mellette egy leány, az is óriás.
– Jaj, istenem – búsult a fiú –, ezek most mindjárt utolérnek. – Mondjad, édes Bimbóm, mit csináljunk?
– Ne félj semmit – mondotta a tehén –, szakíts ki egy szálat a farkamból, s dobd le a földre.
A fiú úgy tett, ahogy a tehén tanácsolta, az meg azt mondotta a szőrszálnak:
– Parancsolom neked, hogy egyszeribe nagy folyóvá változzál, olyan naggyá, hogy azon senki által ne jöhessen, csak a repülő madár!
Abban a pillanatban a szőrszálból szörnyű nagy folyó lett, csak úgy zúgott, hömpölygött. De mikor az óriásasszony a folyó mellé ért, átkiabált:
– Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj haza – szólott leányához –, hozd ide az apám nagy ökrét!
Visszaszaladott az óriásleány, s egy szempillantásra jött a nagy ökörrel, ez meg egy szippantásra mind egy cseppig megitta azt a rengeteg sok vizet. Az óriásasszony nagy hirtelen átszaladt a folyó medrén, s futott a fiú után szörnyű kiabálással, fenyegetődzéssel.
– Jaj, kedves Bimbó, édes Bimbó – rémüldözött a fiú –, mondjad: mit csináljunk?
– Tépj ki még egy szálat a farkamból, s dobd le a földre.
Ahogy ez megvolt, mondotta a Bimbó a szőrszálnak:
– Parancsolom, hogy nagy égő máglya legyen belőled, de olyan nagy, hogy rajtad senki át ne jöhessen, csak a repülő madár!
Mindjárt égő máglya lett a szőrszálból, de az óriásasszony megfenyegette a fiút:
– Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj – szólt a leányához –, szaladj vissza, hozd el az apám nagy ökrét!
Egy pillantás, kettő, ott volt a nagy ökör, az meg, ami víz volt benne, mind a tűzre eresztette, s egy szempillantásra kialudott az a rettentő nagy égő máglya. Akkor aztán megfutamodott az óriásasszony, szaladott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, egy perc, kettő, mindjárt nyomába ér a fiúnak.
– Jaj, mi lesz most?! – óbégatott a fiú. – Mindjárt utolér!
– Tépj ki még egy szálat a farkamból – mondotta Bimbó –, s dobd le a földre.
Úgy tett a fiú, ahogy a tehén tanácsolta, az meg szólt a szőrszálnak:
– Parancsolom, hogy nagy heggyé változzál, olyan magassá, hogy azon senki át ne jöhessen, csak a repülő madár!
Hiszen lett is a szőrszálból olyan magas hegy, hogy a fiú nem látta a tetejét. De az óriásasszony most sem hagyta magát, hazaküldte a lányát, hogy hozza el az apjának a vasfúróját.
Nosza, hipp–hopp, itt volt a vasfúró, ezzel az óriásasszony nagy hirtelen átfúrta a hegynek a gyomrát, úgy átfúrta, hogy keresztüllátott rajta. Aztán hasra feküdt, elkezdett mászni a lyukban. De hát a lyuk nem volt elég tágas, az óriásasszony a hegy közepén megakadt, sem előre, sem hátra nem tudott mászni. Ott maradott, kővé változott, ott van még ma is.
A fiú pedig szerencsésen hazaérkezett Bimbóval s a bocikájával, most már volt tejecske, ettek–ittak, vígan voltak, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
