A mozgalom második szakasza 1852 júliusában kezdődött. Ez Székelyföld délkeleti régióit fogta át: Háromszéket, Bardoc fiúszéket és Alcsíkot. Abban különbözött az elsőtől, hogy három hónappal hosszabb ideig tartott, nem terjedt ki egész Székelyföldre, de eljutott a katonai felkelés beindításáig. Vezetője a jogi végzettségű fiatalember, a negyvennyolcas huszár, Várady József volt. Irányításával kisebb-nagyobb lélekszámú szabadcsapatok alakultak. A Bibarcfalva központtal szervezett erdővidéki félszáz főnyi sereg – 1853. október 3-án – a tettek mezejére lépett, amikor Várady személyes irányításával Alcsíkba vonult. Mivel nem sikerült egyesülniük a többi szabadcsapattal, mert október 6-án a csíki katonai parancsnokság nagyszámú katonasága meglepetésszerűen rájuk támadt, és e sereg felbomlott, megkezdődtek a letartóztatások. Ezzel a katonai szervezkedés második szakasza is véget ért.
A Török János és a Várady József vezette titkos szervezkedések célja egy gerillaharcra alkalmas székely hadtest felszerelése, megteremtése volt. Ezeket Kossuth megbízásából Makk tüzérezredes irányította, többnyire Bu­karestből. Az emigráció arra számított, hogy Európában újrakezdődnek a szabadságharcok, és a magyarok külföldi katonai segítséggel, a Székelyföldön felkészített hadtesttel együtt – kihasználva a kedvező történelmi helyzetet – megkezdik Erdély és Magyarország felszabadítását. Az 1851 és 1853 között – huszonhét hónapon keresztül – szervezett, konspirációs alapon irányított, katonai jellegű összeesküvések résztvevőit elítélték. Egy részüket 1854 tavaszán felakasztották, nagyon sokan börtönbe kerültek. Mivel mindkét mozgalom emigrációs vezetője Makk József volt, ezért e szervezkedések már a kortársak körében is az ő neve alatt váltak ismertté, a köztudatba a két mozgalom egyetlen összeesküvésként került be.

Várady, a bátor huszár
Mielőtt az 1852 nyarán újból indult katonai szervezkedést ismertetnénk, bemutatjuk annak vezetőjét. Veress Sándor, Várady közeli barátja emlékiratában leírja, hogy 1851-ben több negyvennyolcas szabadságharcos, köztük Velics Károly, Rózsafi Mátyás, Várady József Brusszában, Konstantinápoly szomszédságában – a Márvány-tenger kis-ázsiai partján elterülő városban – talált menedéket. A dévai származású és jogi képzettségű Várady József testvérével együtt érkezett Törökországba. A sumlai táborban – egy Sípos nevű karánsebesi származású menekülttel együtt –  italkiméréses szórakozóhelyet, kaszinót nyitott. 1850 márciusában a kaszinó és a közelében épített tüzérkaszárnya felgyúlt, a fából és részben kőből készült falak leégtek. Szerencsére az öreg és „becsületes Mahmud pasa” nem vonta felelősségre őket. Azonban Várady minden vagyona elúszott, de a román emigránsokkal kialakult jó kapcsolatoknak köszönhetően – Veress visszaemlékezése szerint – „Váradyt, kinek se pénze, se állása nem volt, egészen ők látták el mindennel”.
Várady vállalkozó szellemű, bátor fiatalember volt. Ezt bizonyítja, hogy 1851 júniusában hat barátjával együtt megmászta – a Márvány-tenger partján, a kis-ázsiai oldalon – az Uludag- hegységben emelkedő, 2439 méter magas hegycsúcsot. A lelkes hegymászók magyar emigránsok voltak, köztük Rózsafi Mátyás is. Az élelemről, a lovakról, az öszvérekről Veress Sándor gondoskodott. Az ő visszaemlékezéséből szemléletes képet nyerünk Várady személyiségéről, aki vakmerő, bátor, makacs és erős önbizalommal rendelkező fiatalember volt. A lovak néha csúszva mentek, vigyázva lépdeltek egymás nyomdokába, kissé a hegy felé dőlve. A keskeny ösvényeken még fel lehetett jutni a csúcsra, de, idézem Veresst: „Lemenetelünk sokkal nehezebb volt (…) jobbról-balról tátongó feneketlen völgyek szédítő borzalommal töltik el [az embert]; mindnyájan gyalog jöttünk le, kivévén Várady Józsefet, ki azt mondá, hogy ő is huszár volt, ő nem jár gyalog, míg lova van, és ha nyaka törik is, megmutatja, hogy ahol egy ló lebír jönni, ő is el bír rajta ülni. (…) Este szerencsésen hazaérkeztünk, Váradynak se lett semmi baja.”
Veress barátját nemcsak vakmerőnek, de közlékenynek és optimista beállítottságúnak tartotta. Gáll Sándor ezredesnek Váradyról az volt a véleménye, hogy bátor és jó katona, de hiányzik belőle a konspirációs készség. Orbán Balázs azt írja róla, hogy 1848-ban még gyermekként Kossuth-huszár volt. Az emigrációból mint „a Makk-féle összeesküvés egyik tevékeny szervezője jött haza”.

A sorsot nem lehet elkerülni
Veress Sándor Várady Józseffel együtt 1851 őszén kereste fel Kossuth Lajost. Ez nem volt egyszerű dolog, mert a török ha­tóságok minden idegenben Kossuth meggyilkolására küldött kémet láttak. Végül Kossuth fogadta őket. Veress szavaival: „Mi négyen, Várady, Rózsafi, Wesselényi és én Gömlekre utazánk.” Az volt a céljuk, hogy Kossuth Lajossal együtt menjenek Amerikába. Az emigráció vezetője azonban, bár tisztességgel fogadta és megdicsérte őket azért, hogy kenyérkereső mesterséggel rendelkeznek, nem vitte magával. Kijelentette, hogy „értelmes ifjú emberekre nagyobb szükség van Törökországban”, mert innen az első felhívásra Magyarországra mehetnek. E fogadáson még Várady sem gondolta, hogy 1852 nyarán ő lesz az, aki megbízást kap arra, hogy székelyföldi titkos katonai szervezkedését vezesse.
Veress Sándor – bár szíve mélyén a magyar szabadság híve volt – úgy gondolta, hogy 1852-ben a történelmi helyzet nem kedvező újabb magyar szabadságharc kirobbantására, ezért kudarcra van ítélve. Úgy vélte, hogy néhány, Erdélybe küldött forradalmár által nem lehet sikeres katonai felkelést indítani. Megpróbálta lebeszélni Váradyt arról, hogy Erdélybe menjen. Úgy gondolta, hogy felkelésre izgatással, proklamációkkal csak „az osztrák kormánynak tesznek” jót, ürügyet szolgáltatnak az ostromállapot fenntartására. Veress lelkiismeret-furdalást érzett azért, hogy nem tudta Váradyt visszatartani a biztos pusztulástól.