A Magyar Autonóm Tartományról cikkezik az évforduló vagy a téma időszerűsége kapcsán a sajtó, s a megemlékezések szerzői érezhetően ódzkodnak attól, hogy idealizálják a – miként többszörösen hangsúlyozzák – sztálini szovjet alkotmány szellemében született akkori székely közigazgatási egységet.
A cikkírók óvatossága érthető, ráadásul a ma rendelkezésre álló legújabb értékelések, Stefano Bottoni kiváló munkája például ezzel egybehangzó konklúziókra jut, s a történészi mérleg persze nagyot nyom ilyenkor a latban.
Mindamellett a korszakról szóló emlékiratok olvasójaként mondom, nem szabadna szem elől téveszteni, hogy a mai állapotokhoz képest az ötvenes-hatvanas évek székely autonóm tartománya, ha nem is volt igazi önkormányzat – de hol létezett ilyesmi akkoriban a Kelet-Berlintől Vlagyivosztokig terjedő szovjet impériumban? –, legalább egy-két vonatkozásban mindenképp példaként szolgálhat a mai autonómiaharc számára.
A tartomány ugyanis egy közigazgatási egységbe fogta a történelmi Székelyföldet, mely azelőtt és azután is évtizedeken át darabokban, szétszabdalva volt kénytelen létezni az új korban, s benne a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvi rangra emelkedett. Nem akármilyen haladást jelentett ez a két világháború közti sovén román kormányok állandó nyelvi zaklatása, elnyomása után, s bizony nyelvi tekintetben a tartomány olyan komfortos volt a lakosság számára, mint amilyennél jobbat ma sem kívánhatnánk magunknak. A magyar szót nemcsak minden hivatalban elfogadták akár írásban, akár szóban, de magyar volt a tartomány rendőrsége, köztisztviselői kara, gazdasági irányítói, méghozzá középszinten is túl bizonyos fokig, az anyanyelvű általános és középfokú oktatás útjából elhárultak a korábbi akadályok, a tartomány fővárosában pedig orvosi és művészképzés mellett a nagyobb létszámú pedagógusképzésre is adódott mód, a tartomány tehát a nyelvre, népi hagyományokra épülő kultúra és közösség fennmaradásában, gyarapításában nem kis szerepet játszott. Mi több, gondot fordítottak arra, hogy a köztisztviselői állások jó hányadát magyarokkal töltsék be. Ennek folytán a nyelvi sovinizmus packázásai, a nemzetileg diszkriminatív előléptetési visszaélések ellen legalább két évtizedig nem lebecsülendő védelmet nyújtott, ha az osztályharcos ideológia pusztításait nem tudta, nem is akarta kivédeni. Hogy mégis nyújtott támaszt, azt azok tudják igazán megbecsülni, akik azóta állandó nyelvi háborúban, örökös hivatali vegzálások, a meg-megújuló jogtiprás rohamai közt kénytelenek élni.
Ne becsüljük hát le a kelleténél jobban a valamikori és a leendő székely autonómiának ezt a halvány lenyomatát, ellentmondásos és modellként nem használható, de egy-két vonatkozásban mégis értékes előzmény volt.
