Hogy hozzám ért, ő is megállott, és nézett engem.
Akkora volt, mint én. Az arca piros és szeplős. A szemei kékek. Az orra gömbölyű és piciny, mint a mogyoró.
Megállt és nézett. Az egyik kezében leveles fűzfavessző. A másik kezét betette a lajbizsebbe.
Ha megüt, gondoltam, beleragaszkodom a hajába. Hosszú haja volt a gyereknek, a nyakáig ért.
De a gyerek nem ütött meg. Bá­mészkodva nézett rám. A cipőmre is nézett, a ruhámra is.
Akkor tetszeni kezdett nekem. Láttam, hogy nem akar bántani.
Ő is közelebb lépett hozzám, és megszólalt:
– Tudok egy fészket.
– Micsoda fészket?
– Madárfészket.
– Madár van benne?
– Az.
– Meg lehet fogni?
– Meg lehetne.
– Hogyan lehetne megfogni?
– Ha benne van, megfogjuk.
– Hát hol az a fészek?
– Jöjjön, megmutatom.
A szívem repesett az örömtől. Micsoda érdekes gyerek ez! Ismeri a madarak titkait. Ha akarja, megfogja a kismadarat!
A kőfal mellett mentünk. Ő elöl, én utána.
A falon át gesztenyefák és almafák hajoltak ki a kertből. A fal tövében csalán zöldellett, s itt-ott egy szürke pásztortáska, sárga pitypangvirág.
– Itt van – súgta a gyerek, ahol a fal beszögellett –, lassan menjünk!
Lábujjhegyen ment előttem. A kalapját a kezébe fogta. A fal behajlásánál megállott, és merőn fölfelé nézett.
– Ott van – súgta –, az a lyuk. Emeljen csak fel!
Átfogtam a térdénél, és fölemeltem.
Hallottam, hogy a kalapját rácsapja a falra. Egypercnyi csend. Nem láttam, mit csinál. Az ő testi súlya foglalkoztatott erősen, s közben éreztem, hogy a ruhájának tehénszaga van.
– Emeljen feljebb! – mondja izgatottan.
Nagy innal-kínnal feljebb emeltem. Meztelen lábujjaival támaszkodni igyekezett. A vakolat hullott előttünk, de az erőm is kimerült.
– Emeljen!
– Nem bírom!
– No, csak egy kicsit!
Lerogytam, ő meg végighuppant a fal mellett.
– A madár nincs benne – szólott feltápászkodva. A homloka vérzett. Attól tartottam, hogy elbődül.
De nem sírt. Füvet tépett a fal tövéről, és letörülgette vele a homlokát.
Különös fickó ez – gondoltam rábámulva –, nem sír, amikor vérzik!