Hol volt, hol nem volt, az egyik kastélyban élt egy ténsasszony a szolgálólányával. A ténsasszony nagyon szerette a töltött gombócot. Hacsak szerét ejthette, mindig gombócot főzetett magának.
Az egyik napon vendégeket fogadott, hát azokat is gombóccal kínálta. Mindenki nagyon jóllakott, mindenkinek ízlett a pompás étel, csak a szolgálólány maradt éhes, neki nem járt egy szem sem.
A szegény szolgálólány elgondolkodott a sorsán: ,,Én csak dolgozom; fát hordok be, tüzet rakok, vizet hozok, mosogatok, takarítok, főzök, mégis sovány koszton élek. Most is hogy jártam: én készítettem a gombócot, és meg sem kóstolhattam. No, nem mehet ez így tovább.”
Amikor elmentek a vendégek, a ténsasszony elkezdte mondani:
– Hej, de jó volt a mai nap, de jóllaktam, de jól szórakoztam! No, a megmaradt gombócokat berakom egy ételhordóba, jó lesz az holnap is.
Ahogy rakosgatta, azt mondta a gombócoknak:
– No, gombócok, maradjatok meg csak nekem. Ha a szolgálólány hozzátok akar érni, inkább változzatok békává, mint hogy megegyen benneteket.
A szolgálólány meg kihallgatta a ténsasszonyt. Amikor a ténsasszony aludni tért, megette a maradék gombócokat az utolsó szemig. Aztán kiment a patakpartra, fogott néhány békát, azokat tette az ételhordóba.
A ténsasszony korán reggel kelt, és az volt az első dolga, hogy megemelte az ételhordó tetejét. A békák szanaszét ugráltak, majd kiverték a szemét.
Olyat ugrott a ténsasszony ijedtében, mint egy bakkecske.
– Gombócok, gombócok, ne olyan gyorsan, mert kiesik a töltelék belőletek. Nem én vagyok a szolgálólány!... Várjatok meg!
De a békák beugráltak a patakba. A ténsasszony meg le-föl járt a patakparton, sehogy nem tudott megnyugodni. Így járt túl az okos szolgáló a zsugori ténsasszony eszén.
