A németek egyelőre nem mutatják ki, hogy mérgesek. Egy nemrég végzett felmérés tanúsága szerint 34 százalékuk átérzi a dél-európai népek haragját. Csakhogy a hangulat kezd megváltozni. A déliek alkalmasint úgy érzik, hogy Berlin túlzott takarékossági intézkedéseket kényszerít rájuk, és nem eléggé szolidáris velük. A németek azonban máshogy látják a dolgot.
Először is úgy érzik, hogy már elég szolidaritást mutattak. Csaknem negyedszázaddal a berlini fal leomlása után még mindig fizetik a Kelet-Né­metország felzárkóztatását szolgáló szolidaritási járulékot (a bruttó fizetésük 5,5 százalékát). Bizonyos tartományok – az úgynevezett Länderfinanzausgleich révén – anyagilag istápolják a gyengébb helyzetűeket, például Brémát. Sokan ebből arra következtetnek, hogy a szolidaritás már nem önkéntes dolog, hanem járom. A németek adják az euróövezet bajba jutott államainak megsegítését célzó pénzügyi mentőöv oroszlánrészét, jóllehet az Európai Központi Bank friss felmérése azt mutatja, hogy az átlagos német háztartás jóval szerényebb vagyonnal rendelkezik, mint olasz, spanyol vagy ciprusi megfelelője.
Másodszor: Németország 2002-ben felismerte, hogy nem versenyképes, ezért fájdalmas reformokat vezetett be, amelyeknek ma már látszik a hozadéka. A válság sújtotta országok igazán követhetnék a német példát. Harmadszor pedig a németek úgy érzik, hogy az euró válságát nagyrészt a szabályok megszegése okozta, ami nem ismétlődhet meg. Mint egy diplomata rámutatott: „fontos dolog a szolidaritás, ám annak is megvannak a maga szabályai. Szó sem lehet ad hoc osztogatásról.”
A fentiek összegzése akár erkölcsi tanulságként is hangozhat. Az „erkölcsi kockázat” kifejezés a közbeszéd szerves része lett Berlinben. Ez a biztosítási szakmában gyökerező szókapcsolat olyan kockázatvállalásra utal, amikor mások viselik az esetleges károk anyagi következményeit. A németek attól félnek, hogy a tőlük kapott pénz a reformok halogatására ösztönözheti a válság sújtotta államokat.
Ezzel a nézetükkel nincsenek egyedül, a finnek, hollandok, szlovákok nagy többsége ugyanígy érez. Német­ország abban különbözik az utóbbiaktól, hogy nagy és központi helyzetű. Mint Brendan Simms, a cambridge-i egyetem tanára és a Europe: The Struggle for Supremacy (Európa: harc az elsőségért) című könyv írója rámutat: Európa rég­óta küszködik a németkérdéssel. Időn­ként Németország túl gyönge volt, máskor meg túl erős. Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter úgy jellemezte az 1871-es egyesítés nyomán létrejött Német­országot, mint amely „Európa számára túl nagy, a világ számára viszont túl kicsi volt”. Ma pedig – teszi hozzá Simms – „kényelmetlenül feszeng annak az Európai Uniónak a szívében, amelyet jórészt a német erő megfékezése végett hívtak életre, ám ehelyett inkább csak növelte azt, s amelynek (az EU-nak) tervezési hibái akaratlanul is megfosztották Európa sok népét a szuverenitástól”.
Kérdés, vajon Németország élhet-e erejével úgy, hogy mentegetőzés nélkül vezeti a kontinenst. Tekintettel a németek múltjára, az ország politikai kultúrája még ennek a kísérletét sem engedi meg. A németek legtöbbje attól tart, hogy más népek esetleg újból meggyűlölhetik őket, vagy félnek majd tőlük. A szomszéd népek azonban nem ilyen aggodalmaskodók. Radek Sikor­ski lengyel külügyminiszter 2011-ben Ber­linben járva kijelentette: „Kevésbé tartok a németek erejétől, mint Né­met­ország tétlenségétől.”
A német tudósok egy része egyetért Sikorskival. Christoph Schönberger, a konstanzi egyetem szakértője szerint a német vezető szerepet nem szabad uralomnak vélni és bírálni. Az előbbi megőriz egy rendszert, például azáltal, hogy végső mentsvárként pénzt kölcsönöz az eurózónán belül. A második: a hatalom erőszakos érvényesítése. Schönberger szerint „a német elit és a közvélemény azért tartózkodik a nemzeti befelé fordulástól”, mert a német vezető szerepnek nincs alternatívája. Csakis egy teljes körű európai politikai unió (Svájcéhoz vagy az Egyesült Államokéhoz hasonló) esetén lenne megkerülhető egyetlen állam hegemón szerepe – véli a konstanzi szakértő, hozzáfűzve: ez azonban „a science fiction birodalmába tartozik”.
Ennek a vitának a hangjai közepette készülődik Németország a szeptemberi parlamenti választásokat beharangozó kampányra. Friss felmérés szerint a németek 69 százaléka meg akarja tartani az eurót, ami növekvedést jelez a korábbi adathoz képest. Ugyanakkor azok számára, akik visszakövetelik a márkát, új párt mutatkozik a láthatáron: az Alter­na­tíva Németország Számára (AfD) múlt vasárnap tartotta alakuló kongresszusát Berlinben. A résztvevők csaknem egyhangúlag úgy határoztak, hogy az AfD álljon rajthoz az őszi választásokon.
„Az euró szempontjából ma nem az a legnagyobb kockázat, hogy Görög­ország kilép az eurózónából, hanem az, hogy Németország távozik” – állítja Michael Burda, a berlini Humboldt Egye­tem professzora. Egyben emlékez­tet arra, hogy a német kormány nemrég hazaszállíttatta amerikai és francia bankokban őrzött aranykészletének egy részét, amit Dél-Európának szóló finom jelzésként értékel: Berlin komolyan veheti az euró feladását.