Gróf Bánffy Miklós (1874–1950), Kós Károly (1883–1977) és báró Kemény János (1903–1971) élettörténetét, munkásságát tanítani kellene, legalábbis erdélyi középiskolákban. Ettől egyelőre messze állunk, viszont a hármukról ebben az évben megszületett, A Griff, a Dámvad és a Varjú főcímű, a Székely Nemzeti Múzeumban is bemutatott televíziós dokumentumfilmet már lehetne vetíteni történelem- vagy irodalomórán.
A három meghatározó erdélyi személyiséget bemutató trilógia Oláh Kata rendező és Csukás Sándor operatőr munkája, mindenik rész egy-egy sűrítmény, hiszen huszonhat percben csak tömören lehet egy életműről szólni. A filmek közül a Bánffy-portré legkevésbé, a Keményt bemutató alkotás leginkább sikerült, e két történet is megrázóan érzékelteti az erdélyi arisztokrácia brutális felszámolását. Szakértők, családtagok szólalnak meg, bemutatják életük meghatározó helyszíneit, írásaikat színészek idézik, narrátorként Ugron Zsolnát látjuk.
A Bánffy Miklós, egy nyughatatlan ember című részben Barcsay Tamás, Bánffy unokaöccse beszél, a bonchidai kastélyban a lovaglást kedvelő grófot nem szentként ismerték, már fiatalon a színház felé fordult a figyelme, annak mindvégig elkötelezettje maradt, jelmeztervezéssel, rendezéssel is próbálkozott, igazi „szalonember” volt. Diplomata és külügyminiszteri munkája vitatott, ám a filmben is elhangzanak a forradalom utáni magyar vezetőség „haláltáncáról” írott sorai. 1926-ban visszatért Erdélybe, s teljes energiájával irodalommal és művészettel foglalkozott, az Erdélyi Helikon szerkesztője, írásai egy részét Kisbán Miklós álnéven jegyezte, fő művének az Erdélyi Trilógiát tekintik, Ady Endre „európai ízlésű, finom lelkű emberként” jellemezte.
A Kós Károly, a polihisztor című filmben megszólal Vargha Mihály sepsiszentgyörgyi múzeumigazgató, Anthony Gall építész, a Kós-unokák közül pedig Czeglédy Enikő mesél nagyapjáról. Kós azért is költözött Sztánára, mert egyenlő távolságra van Budapesttől és Sepsiszentgyörgytől, az organikus építészet kifejezést ő használta először. Elvének tekintette: egy épület minél egyszerűbb, annál jobb. A filmben képeket látunk Móricz Zsigmond sztánai látogatásáról, elhangzik az a nézet, miszerint ez ihlette Móriczot a Nem élhetek muzsikaszó nélkül megírására. A sztánai Varjúvár képe szinte állandó a filmben, de látjuk a Kós-féle krónika, a Varjú-nemzetség stílusos, szinte rajzolt betűit. Unokája megemlíti, Ida nagyanyja az igazi nagy problémákban egyetértett férjével, ám apróságokon évtizedeken át veszekedtek.
Kemény János, a művészet mecénása című film a trilógia befejező része, egyben legmegrázóbb fejezete. Miután megismerte feleségét, a brit származású Augustát, a marosvécsi kastélyukban, birtokukon éltek. Szerelem első látásra, említik kapcsolatukról, hat gyermekük született, unokaként a székelyudvarhelyi művészettörténész Vécsi Nagy Zoltán is mesél családjáról. Számos kép idézi az egykori Helikon-találkozókat, ahol a család igen különböző világnézetű írókat látott vendégül, Kemény naplójegyzetében pedig azt írja, az Istenszéke tanította meg a magasból való nézelődésre. Azt is vallotta, a kisebbségi kultúra számára legfontosabb a színház, maga is igazgatója volt az egykori kolozsvári magyar színháznak, mi több, amikor a szükség kívánta, tízezer hold erdejét adta el a kincses városbeli teátrumért. Az egykori mecénás kisemmizése felháborító, de miután a marosvásárhelyi színháznál származása miatt mondanak fel neki, nehéz ennél megalázóbbat elképzelni. Kemény János öregségére a marosvásárhelyi kisállomás mellé, apró lakásba kényszerült, mészkövet talicskázott, és eközben a marosvécsi emberek titokban élelemmel segítették.
Nem feltétlenül remekmű e dokumentumfilm, jelentősége főként abban áll, hogy alkotókra (hagyományosan inkább csak Kóst tekintik polihisztornak), közéleti tekintetben is meghatározó jelentőségű emberekre villant rá, miközben a nagy többség számára Bánffy és Kemény nem csak néhai erdélyi arisztokrataként ismeretlen, hanem íróként, irodalomszervezőként is. Pedig erdélyi nagyjainkat ismerni össznemzeti jelentőségű ügy. Ezért születik jókor e három, kissé didaktikus filmecske, mely hiánypótló, figyelemfelkeltő, s ha olyanok is lesznek, akik e mozgóképek láttán a témában könyveket lapoznak fel, a dokumentumfilm számára mostoha világban, önmagában is nagy elismerés lesz az alkotók számára. Talán nem reménytelen abban is bízni, hogy a remélt magyar köztévés bemutató után e produkciókat vállalkozóbb szellemű tanárok irodalom- és történelemórán is levetítik.
A sepsiszentgyörgyi vetítés után Vécsi Nagy Zoltán érdeklődésünkre elmondta: elégtételt érez, hogy végre komoly témaként előkerültek nagyszülei, hogy bemutatják mind a három személyiség sorsát. A látottakat személyesen éli meg, „sok kiegészítenivalóm és sok kérdésem lenne”, mert előkerült „egy dobozba zárt múlt”, ez önmagában is csoda, de a dobozba zártság miatt törések, gyűrődések érzékelhetőek, amelyeket ki kellene simítani, mert „rárakódtak az évtizedek a történésekre”. Ezért szerinte fontos idejében megírni tényszerű történelmünket, kultúrtörténetünket, művészettörténészként viszont tudja, hogy „az igazság a részletekben rejlik”, s reméli, lesznek olyanok, akiket erre sarkall majd ez a filmtrilógia, mert „mind a három történet megérdemli az alapos kutatást és leírást”.
