Ki kell mondani áperte: a románnak mint tantárgynak az oktatásában mutatkozó torzulások kilencvenévesnél régebbi rákfenéjét jelentik a tanügyi rendszernek. Amikor e tárgy funkcióját meghatározták, és didaktikai alapvonalait kidolgozták valamikor a 19. században, a román politikai és értelmiségi elit az állam- és nemzetalkotás nagy művével volt elfoglalva, annak rendelt alá minden egyéb meggondolást, sikerült is a Kárpátokon túli régiókban, egy-két kisebb csoporttól eltekintve, úgy beolvasztania vagy legalább szétzilálnia minden más etnikumot — gondoljunk Dobrudzsára vagy Bukovinára —, hogy Erdély homogenizációját már komoly tapasztalatok és eredmények birtokában kezdhette el.
E célrendszer, mely az első világháború után persze már többszörösen retrográd volt, az új országrész valódi értékeire nézve még pusztítóbb jelleget öltött — no de feladatunk nem a történelmi tetemrehívás és számonkérés, hanem annak kimutatása, hogy e máig nyúló gyakorlat a huszonegyedik században maga a képtelen anakronizmus.
A román oktatásában volt ugyan némi változás az idők folyamán a kisebbségi iskolákban, de az ma is a régi rögeszmékben gyökerezik, miként kitűnik ez abból, hogy a középiskolában azonos tantervből és tananyagból tanulnak a kisebbségi és többségi oktatásban egyaránt, az érettségire a magyar tanulónak tehát ugyanannyit és ugyanazt kell tudnia, ráadásul ugyanúgy kellene előadnia, mint román társának.
Holott ő nem csupán születésétől tizenöt éves koráig különbözik, és más, mint a román gyerek, hanem az marad élete fogytáig, ha egyszer nem annak született, és örökölt identitását vállalta is, amikor a tudatos választás életkorába lépett.
Ne köntörfalazzunk hát, mondjuk ki kerek perec: a románnak mint tantárgynak egész célrendszere, módszertana elavult, ráadásul a mai Európában, a sokféleség létjogát elismerő és azt kimondottan kultiváló kontinensen szembemegy az uralkodó áramlatokkal. Gyökeres szakításra van tehát szükség az eddigi gyakorlattal, a homogén nemzetállam kivénhedt rögeszméjét, e mázsás tehertételét oktatási rendszerünknek egész egyszerűen ki kell dobnia a hajóból. Az általános ellenszenv, mely e tárgyat övezi a kisebbségi osztályokban, távolról sem véletlen: következménye annak, hogy képtelen célok szolgálatában abszurd követelményeket állít, melyeket teljesíteni nemcsak hogy nem érdemes, többnyire nem is lehet. Nem is történhet ez másként egy olyan módszertan esetében, mely minden látszatengedmény ellenére tulajdonképpen mégis semmibe veszi azt, hogy más a gyerek anyanyelve, más a közösségi kötődése, a többségiekétől elüt érzelem- és tudatvilága, hasonulni másokhoz kíván stb., stb., azaz lélektani kényszerre épül, és gyakorlatilag egy elnyomó kisebbségpolitikát reprodukál a didaxis szintjén és köntösében.
Mára a dolgok ráadásul odáig fajultak, hogy a képtelen módszertan akadályává vált maga a nyelv mint kommunikációs eszköz elsajátításának, iskoláinkban nem beszélni tanítanak, nem arra oktatják a kisebbségi gyerekeket, hogy magukat románul hibátlanul és folyékonyan kifejezeni tudják piacon, hivatalban, bankban, hétköznapi érintkezésben, bárhol, hanem ott holmi haszontalan és képtelen nyelvi idomítás folyik, legyen szó ürügyként akár irodalmi, akár történeti, nemzeti stb. témákról. Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy a tizenkét évi és heti három-négy órás kínzás eredménye a többségi nyelv és kultúra megutáltatása — mely utálat különben a tortúra eszközének, a kudarcok örök forrásának teljes joggal jár ki.
A legújabb tanügyi reformcsomagból megint kimaradt ezen égető gondunk orvoslása, holott évek óta folyik a sajtóban is a kérdés tisztázása, és tízezrek kérik-követelik méltányos rendezését. Tömegessé vált a felismerés, miben áll a bajok gyökere, a legegyszerűbb emberek is ezt magyarázzák a román politikusnak, ha erre téved, mint tették legutóbb Kovásznán az államfő előtt érvelve. Kérdem én: mit ér az RMDSZ kormányzati szereplése, ha a kérdés megoldására nemhogy kísérlet nem történik a tanügyminisztériumban, hanem azt még csak meg sem említi a reformcsomag?
Szülői felháborodásomban is csak tiltakozni tudok az intézményesített gyermeknyúzás ellen, mely e tárgy oktatása címén folyik kisebbségi iskoláinkban, s kikérni magamnak az időrablást, melyben részünk van nekünk és csemetéinknek, a tanároknak nemkülönben. Írom ezt olyanként, aki hetente legalább négy kínos délutánon gyötrelmes órákat áldozok arra, hogy gyermekeim fejébe haszontalan tudást verjek — mikor pedig a románnak mint ún. környezeti nyelvnek az elsajátítása — igaz, a módszertan és a tananyag ésszerűsítése árán — lehetne kimondottan hasznos, kultúragyarapító és kellemes időtöltés is!
