Születésének 130. évfordulóján a Székely Nemzeti Múzeumban látható a Kós Károly-emlékév immár negyedik rendezvényeként a Kós Károly világa című kiállítás, amely az építészt mutatja be, rendkívül dokumentáltan. A Budapest Főváros Levéltára és a múzeum közös kiállítását Kós monográfusa, építőművészeti munkásságának talán legjobb ismerője, Anthony Gáll építész és Fabó Beáta főlevéltáros rendezte.
Anthony Gall ausztráliai származású építész még egyetemi évei alatt ismerkedett meg Kós Károly művészetével, épületeivel. Kós építészetről kifejtett felfogása annyira elbűvölte, hogy megtanult magyarul, Magyarországra telepedett, és életét az építész Kós Károly megismertetésének szentelte. Monográfiájában (Kós Károly műhelye. Tanulmány és adattár. Kétnyelvű, kiadás, 2002) Gall summásan a következőképpen értékeli Kóst, az építőművészt: „Építészete emberi léptékű és természet közeli. Olyan egyéni, sajátos és a hagyományokra építő szellemiséget adott a hazai építészetnek, amely egyszerre utat mutató és összegező.” A tárlat sokat idéz Kós leveleiből, esszéiből, vallomásaiból is, bemutatja legfontosabb épületeinek terveit, fotográfiáit, a múzeum makettjét, rajzait.
Kós íróként, de rajzolóművészként is jelentőset alkotott, fantasztikusan rajzolt, könyvtervezőként is jeleskedett, írásképe is összetéveszthetetlen és gyönyörű! Fiatal korában egy feleségének ajánlott füzetbe Székely népballadákat másolt be, a kis füzetecske néhány évtizede megjelent könyv alakban is, mindenki képet alkothatott Kós sajátságos, összetéveszthetetlen írásképéről, a mostani tárlatlátogató is, hiszen Kós jellegzetes kézírása itt kiállított magánleveleiben, vallomásaiban is gyönyörködtet.
A tárlaton láthatóak, mint említettük, jellegzetes épületei. Részletesen dokumentálva mutatják be a rendezők a Székely Nemzeti Múzeumot, a budapesti állatkert Kós tervezte épületrészeit, többek között a Majom-házat, a Rágcsálók házát, a Kenguru-házat, a budapesti Wekerle munkás- és tisztviselőtelepet, a Városmajor utcai iskolát és óvodát, a magyarvalkói református templomot, s nem utolsósorban az önmagának és családjának épített sztánai Varjúvárat, magánházakat, középületeket. Pályája elején, amikor építészként rengeteg megrendelést kapott, de Budapestet már unta, és Zebegényt választotta volna lakhelyéül, kalotaszegi látogatása során mégis Sztána és Erdély mellett döntött, egyik, feleségének, Idának írt levelében – amely nem véletlenül olvasható a tárlaton – meglehetősen megkeseredve a következőket írja: „Csak széjjeldarabolom az erőmet, a pénzért való örökös harcban, és ideáljaimat félre kell raknom. Mindig mondom, biztatom magam, a jövő hónapban, akkor lesz idő, akkor aztán neki, teljes erővel. Gyönyörű dolgokat tudnék esetleg kivágni, és nem megy. Nincsen idő, azaz van, de az gyorsan múlik, egyik nap a másik után, egyik esztendő a másik után. És én vénülök, és álmaim lassan elszürkülnek.” (1910. február 14.) Hálát adhatunk az Istennek, Kós kitartásának, munkabírásának, pazar tehetségének, hogy ez a keserű prófécia nem vált valóra. Indulása az első világháború éveiig tartott, rengeteg középületet, templomot, iskolát és magánházat épített.
Sztánán telepedett le, az első világégés után a letargiába süppedt erdélyi magyarságot szerette volna felrázni, ekkor születik a Kiáltó Szó! Egy ideig politizál is, majd megalapítja az Erdélyi Szépmíves Céhet, könyveket tervez, illusztrál, maga is ír regényeket, drámát, elbeszélést, vallomást, cikket, tanulmányt, esszét, de az építészethez sem lesz teljesen hűtlen. Legfontosabb ihlető forrása, építészként, de íróként, rajzoló és írásművészként is az erdélyi lét, az erdélyi kultúra, a transzszilvanizmus. 1937. január 25-én tartott előadásán, a budapesti magyar Mérnök és Építész Egyesületben a következőket mondta, s ez akár hitvallásának is fölfogható: „…mert nekünk ott ez az egyetlen dolog, ami hitet és erőt adhat, hogy van egy kultúra mögöttünk, ahova tartozunk. Mert a mi életünk úgysem más, mint lassú pusztulás, és ha mi ott azt érezzük, hogy magunk vagyunk, akkor el is pusztulunk.”
Kós vonzódása Kalotaszeghez nem véletlen, Kalotaszeg című esszéjében, kultúrtörténeti vázlatában írja (Több ilyen könyve is van Erdélyről, Sztambulról…): „Talán sehol másutt, mint éppen a rajzában, színében olyan acélosan kemény és hideg kalotaszegi tájban nem hatna olyan nagyszerűen a színpompás kalotaszegi ruhaviselet fehér, vörös, sárga és fekete színfoltjaival. A világos, hidegkék égbe fúródó hegyes, mélyen sötét, szürkésbarna zsindelyfedésű templomtornyaival és sátoros házfedeleivel a hófehér falak felett, a kiskertek zöld lombjai között.” Talán sehol másutt nem fogalmazza meg ilyen költői szépséggel, hogy mi köti ehhez a varázslatos tájhoz, s kapcsolódását nemcsak a vallomás, de a Varjúvár és a magyarvalkói református templom is bizonyítja. Életét a Varjúvárban egy izgalmas, érdekes, nosztalgiákat ébresztő fotósorozat is dokumentálja. A kiállítás rendezői igyekeznek – Kósra egyébként jellemző módon – személyessé is tenni a tárlatot, amelynek megtekintését melegen tudjuk ajánlani híveinek.
