Egész nap szaladgáltam a betegekhez, minden szabad pillanatot Valentin mellett töltöttem, és így telt-múlt az idő, amíg postaládámban rátaláltam az angol királyi adminisztráció fejléces, aranyozott koronával díszített értesítésére, hogy itt és ekkor jelentkezzem.
Megtudtam, hogy elfogadták pályázatomat, bejutottam a szelekció második körébe, de kérték, írjak egy részletesebb önéletrajzot, ugyanis szigorú feltételként szabták meg, hogy a királyi udvar nővére nem lehet férjnél. Én, mintha éreztem volna, hogy mi készül, íme, épp jókor váltam el Jean-Pierre Roget-tól. Három hónap telt el, amikor ismét hívattak a párizsi angol nagykövetségre. Megtudtam, hogy sikeresen vizsgáztam, és ekkor ért a következő meglepetés. Azt hittem ugyanis, hogy Londonban fogok dolgozni, de nem így történt. Kiderült, hogy a Bois de Boulogne-ban, Párizs egyik zöld­övezetében lesz a munkahelyem. Ekkor értesültem először az oda száműzött király és királynő történetéről.
A Bois de Boulogne hatalmas, közel kilencszáz hektáros gyönyörű park csónakázásra alkalmas tavakkal, sétányokkal, mesterséges vízesésekkel, szökőkutakkal. En­nek peremén áll egy kétemeletes épület, a Manoire, melyet kastélynak is lehet nevezni. A szülőhazájából száműzött király, VIII. Edward és felesége, Wallis Simpson itt húzódott meg, miután kiutasították őket Angliából azzal az indoklással, hogy szégyent hoztak az angol nemzetre. A II. világháború idején ugyanis jó viszonyba keveredtek Hitlerrel, s ezt később az angolok nem bocsátották meg nekik. Franciaország befogadta őket, sőt, a Párizs tulajdonát képező Manoire-t ingyen, helyesebben egy frank szimbolikus lakbérért bocsátották rendelkezésükre. Itt jegyezném meg, hogy Franciaországnak ez az „emberbaráti”, befogadó gesztusa olyasmi volt, mint ama szeg, mely kidugja hegyét a zsákból. Windsor hercege és neje hatalmas vagyonnal érkezett át Angliából, de a kommunizmus elől menekült arisztokrácia, köztük orosz és román ismerőseim is mind pénzt, értéktárgyakat hoztak magukkal, s a franciák bölcsen befogadták a gazdag menekülteket. (Csak magamfajta koldusokra finto­rogtak.)
A királyi udvar főorvosát, aki szakmai vonalon rövidesen a főnököm lett, Jean Thinnek hívták. Első kézből tőle értesültem arról, hogy több mint százhatvan jelentkező közül választottak ki engem, több lépésben. De hogy minek is köszönhettem ezt a szerencsét (?), bizalmat (?)... azt csak tíz évvel később tudtam meg, véletlenül. 1976. szep­tember 3-án léptem munkába, és az éjszakai műszakot választottam. Már az első napom ördögi bonyodalomba fulladt.
Párizsnak ezen a részén ritkán jártam, párszor csónakázni jöttünk a kisfiammal. Óvatosságtól vagy talán belső veszélyérzettől hajtva még fényes nappal elmentem, hogy tanulmányozzam a helyszínt. Alaposan szétnéztem, hová is kell mennem, mert épp azon a vidéken egy ún. Rond Point (körforgalom) van. Párizs városiasodásának kezdetein a betorkolló utcák el voltak zárva, és azoknak, akik vidékről bejöttek, itt fizetniük kellett. Itt álltak a vámházak. Két ilyen kis műemlék vámház még ma is látható.
Én tehát órákkal munkakezdés előtt terepszemlére indultam, mert tudni akartam pontosan, hová kell mennem késő este, villanyfénynél. Késni az első munkába lépésnél nem szerencsés, ezt már régóta tudtam, de a Bois de Boulogne-ban eltévedni még kevésbé. Ezt nemsokára saját bőrömön megtapasztalhattam. Az erdő ugyanis tele volt „bogarakkal”, de én akkor még nem tudtam erről.
Hát, amikor este munkába indultam, mit ad Isten? A Rond Point-nál, a nagy körforgalomban, pontosan egy ilyen vámházikó előtt bedöglött az autóm. Izgalmamban ugyanis véletlenül ráhúztam a hidegindítót a forró motorra, és ettől az megfulladt, rugdalózni kezdett. Azt mondta, hogy… puf-puf-puff... és... megállt. Nem kellett messzebb mennem, mint ötven-száz méterre, de amikor éjjel fél tizenegykor így jár az ember, az kényelmetlen. A nercbundám volt rajtam (este már hideg volt), magas sarkú cipőben, de kiszálltam, kinyitottam a motorházat, és bámészkodtam, hogy mi az ördög ült belé a kocsimba, amikor hátulról egy rendőr rám szólt:
– Édes kicsi csirkém! Te mit keresel itt?
– Jövök dolgozni – válaszoltam.
– Dol-goz-ni?! Ilyen-kor?!
– Igen – válaszoltam gyanútlanul. – Negyed tizenkettőkor kezdem, holnap délben fejezem be.
– Az áldóját! Milyen jó munkahelyed van, álmélkodott a rendőr. – És milyen furcsa az akcentusod! (Nekem addig fogalmam sem volt, hogy épp ott, a boulogne-i erdőben van a randevúk helyszíne, majd a prostituáltak innen mennek a frissen szerzett gavallérokkal... lefeküdni.)
– Igen! Én nem vagyok idevaló! Politikai menekültként kerültem ide.
– Na jól van! Add csak ide a személyazonossági igazolványkádat és a munkaengedélyt is!
– Nekem munkaengedélyre már nincs szükségem! Én francia állampolgár vagyok több mint tíz hónapja – világosítottam fel a rendőrt, közben táskám mélyén irataim után kotorásztam.
Köztudomású, hogy a nők táskájában az ajakfestéshez szükséges rúzstól a parányi tükörig, a családi fényképtől az írószerszámig, a cérnától a varrótűig, a pénztárcától a személyi iratokig, körömreszelőtől a lakáskulcsig – hadd ne soroljam tovább – minden hegyén-hátán. Valahogy sikerült előhalásznom szépszámú irataimat. Ott volt még a régi igazolványom, a Gocz Elvira névre szóló. De elővettem az újat is, az Elvire Gozin névre volt kiállítva. Egyik irato­mon Elvire Jean-Pierre-ként is szerepeltem. Eközben a gépkocsi-vezetői igazolványom még Gocz Elvira névre szólt. Nézte a rendőr az összevissza iratokat, nézte, forgatta, aztán azt mondta:
– Ezek közül most melyik az igazi?
– Hát... mindhárom... igazi – válaszoltam.
– Na! Ez furcsa! Ilyet még nem láttam. Végeredményben most hogy is hívják magácskát?
– Elvire... – válaszoltam készségesen, de a... „Gozin” nem ugrott hirtelen eszembe, mert alighogy átkeresztelkedtem, rö­videsen M-me Jean-Pierre lett belőlem!
– Itt, az újabb iratában azt írja, hogy ...Gozin! – próbált közreműködni a rendőr.
– Hát akkor legyek Gozin! Így hívnak.
– Hm! Magácska egy izgalmas eset! Mit is mondott, hány órakor kezdi a munkát?
– Negyed tizenkettőtől kezdem. Holnap délben jövök ki.
– Na, jól kiválasztotta a munkahelyet! És, ha szabad kérdeznem, mennyi a jövedelme?
– Ez attól függ, hogy milyen nap van – válaszoltam. – Hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken hétszáz frank egy éjszakára. Szombaton kilencszáz. Ha pedig vasárnap, akkor ezerkétszáz. Nagy ünnepeken kétezer frank.
– Ó-rá-ra? (Izgalmamban nem figyeltem a kérdést, hát rálegyintettem. – Bien sure! (Természetesen!)
– Orvosi, higiéniai bizonyítványát szabadna látnom?
– Hát az meg minek? (Nem kapcsoltam, miről van szó.)
– Na jól van – mondta a rendőr. – Az autóját és az iratait elkobozom, és holnap tizenkettőkor, amikor itt befejezte – mondta vigyorogva –, jelentkezik a rendőrségen.
Másnap, első munkanapom végeztével taxival kellett hazamennem a huszadik kerületbe, onnan ugyancsak taxival vitettem magam a fővárosi rendőrségre. Megizzadva, kócosan érkeztem, a sapkám félreállt.
– Maga az, aki a Bois de Boulogne-ban dolgozik? – kérdezték már a kapunál, és szemtelenül szemügyre vettek tetőtől talpig.
– Igen!
– És ön az, aki hétszázat, kilencszázat, ezerkétszázat vagy kétezer frankot keres? – lépett ki egy rendőr, hogy bennebb vezessen.
– Igen!
– Az áldóját! Ekkora jövedelmei vannak magának? És miért nincs bejelentkezve?
– Már hogyne volnék! Francia állampolgár vagyok, mint ön! – feleseltem.
– Nem arról van szó! Ahhoz, hogy ön dolgozhasson, időszakos orvosi vizsgálat és külön iparengedély is szükséges – leckéztetett a rendőr. – És a kötelező védőoltások megvannak?
– Ha külföldre megyek, természetes, hogy beoltatom magam.
– Az áldóját! Magácska külföldre is kimegy?
– Miért ne? Állampolgár vagyok! Jogom van! – így nyelveltem, miközben bevezettek egy kihallgatóterembe, ahol letettem két bőröndkémet.
Én a „királyi” munkahelyemről azért szaladtam haza munkám végeztével, hogy összes iratomat magammal vihessem. Két kisebb bőrönddel jelentkeztem tehát a rendőrségen. Elő is kerestem a munkakönyvemet, de vesztemre abban még azt írta, hogy az Egyetem Nemzetközi Kórházában dolgozom. Szóval valóban nagy volt az összevisszaság. Miután mindent alaposan átolvasott, azt mondja nekem a rendőr fenyegetően megemelt hangon:
– Van pofája a szemembe hazudni? (Jaj, drága fogsorom! Most pofon ütnek, mint Triesztben! Megriadtam!)
– Én nem hazudok, tisztelt parancsnok úr! (Parancsnoknak neveztem, biztos, ami biztos.)
– Továbbra is fenntartja a vallomásában a keresetéről szóló számadatokat? Mellesleg látszik is magán, ilyen drága bundája nem akárkinek van. És az autó?
– Azt ajándékba kaptam!
– Na ne mondja! Egy Peugeut 205-öst, csak úgy... ajándékba?! És ki az a „hal” (macreau), aki magát eltartja, ha szabad kérdeznem?
– Én önmagamat tartom el, parancsnok úr. Elvált asszony vagyok.
– Szép lassan kiderül, hogy maga a péri­patéticienne (kerítőnő magyarul) a Bois de Boulogne-ban! – Régóta vadászunk magácskára – mondta, és bilincset helyezett a kezemre. – Gondolja meg jól, hányadán is áll a munkakörével, én tíz perc múlva visszajövök, és akkor folytatjuk. (Tíz perc sem telt el, visszajött a rendőr.)
– Na! Van még valami tisztáznivalója? Jutott valami eszébe mentségére?
– Igen, parancsnok úr – mondtam, mert közben mentő ötletem támadt. – Kérem, nyúljon be ide a zsebembe, ott a belépőm a munkahelyemre. (Fényképes kártya volt, rajta az angol királyi címer, és a felirat: „Duc de Windsor”.)
Amikor a rendőr elővette és megpillantotta az igazolványt, elsápadt, majd felkapta, és kiszaladt vele. Megérthette, miről van szó. Én ott maradtam megbilincselve. Sírni kezdtem, de nemsokára szabadon engedtek. Mi több, az autómat is előállították, mondták; a leköpött gyertyát is kicserélték, virágcsokrot is kaptam szapora bocsánatkérések közepette. És sohasem felejtem: egy hatalmas doboz csokoládékülönlegességet is hoztak, ami csak a Victor Hugo sugárúti üzletben kapható. Már csak az édesség kétezer frankjukba kerülhetett a rendőröknek, de megkérdezték, mekkora anyagi kárt okoztak nekem. Az, aki lecsirkézett a körforgalomban, három gyermekére hivatkozva könyörgött, hogy „kegyelemben” részesítsem. Hát persze hogy futni engedtem őket, mert irataim – szó köztünk maradjon – nem voltak a legnagyobb rendben. Sürgősen aktualizálnom kell ezeket, gondoltam győze­lemittasan. Nos, ennyi nettó haszon származott a kalandból, meg a felismerés, hogy királyi udvari alkalmazottnak lenni nem kis dolog...

(folytatjuk)