Beszélgetés Lucian MîndruţăvalVannak normális románok is

2013. május 14., kedd, Nemzet-nemzetiség

A magyar–román párbeszéd jegyében született HungaRomânisme–Hunga­Roma­gyarázatok kiállítás díszvendége volt Lucian Mîndruţă román újságíró, aki az elmúlt hónapokban magyarbarát megnyilatkozásai miatt vált ismertté és népszerűvé az erdélyi magyarság körében.

Két nemzetiség együttélése olyan, mint a házasság: ha szabadságra vágysz, szabadabban kell engedned társad is, még akkor is, ha ez nem mindig tetszik, s olykor féltékennyé tesz – fejtette ki felszólalása elején. Őszintén, színesen, szellemesen beszélt a nacionalizmusról, a gyáva, cél nélküli emberek menedékéről, az oktalan, értelmetlen gyűlöletről, a másik megismerésének fontosságáról. A megnyitó után még rövid ideig elidőzött Sepsiszentgyörgyön, mint mondotta, ezúttal nem próbálta ki, adnak-e neki kenyeret, pár éve már bizonyosságot nyert, hogy alaptalan e mítosz, s azóta is őrzi az itt románul vásárolt hűsítőt. Lucian Mîndruţă szívesen válaszolt a Háromszék kérdéseire is.
– Honnan jött az ötlet, hogy december elsején közzétegye a világhálón azt a magyarokkal szimpatizáló írást, melynek köszönhetően rövid időn belül rendkívül népszerű lett a magyarság körében? Miért tartotta fontosnak ezt a gesztust?
– Egy amerikai ismerősömet hoztam el Erdélybe, s elvittem olyan helyekre, amelyek híresek, ahová minden román elviszi a külföldi vendégeit: a Peleş-kastélyba, Törcs­­várra, Segesvárra, Nagyszebenbe. Az illető egyfolytában kérdezgetett: ezt ki építette, ez kinek köszönhető? S bár nehezemre esett, de rá kellett jönnöm, hogy bármit mutatok neki, azt mind mások készítették, nem az enyéim. Ekkor szembesültem azzal, hogy Románia gazdagságának jelentős része nem a románoknak köszönhető, s ha bölcsek lennénk, ünnepelnénk, kihasználnánk ezt. Az elutasítás helyett közelednünk kellene az itt élő nemzetiségekhez, tanulni tőlük. Rájöttem, úgy félünk a magyaroktól, mint a sötéttől, azért, mert nem ismerjük őket. Ezért gondoltam, hogy megteszem az első lépést, kezet nyújtok, és megpróbálom december elsejét, a mi ünnepünket az ő ünnepükké is tenni. S ugyanakkor megérteni, hogy a magyarok közül sokan nem ugyanazt érzik ezen a napon, mint mi, s ez normális, hisz nem vagyunk mindannyian egyformák.
– Még meglepőbb volt két hónappal később, amikor a legnagyobb cirkusz közepette ön is kitűzte a székely zászlót Face­book-oldalán.
– Igen, akkor kineveztem magam az első argeşi székelynek. Nevetségesnek tartom, hogy egy történelmi szimbólum ellen harcoljunk. Ha a magyarok szeretik a székely zászlót, a sajátjuknak tartják, kinek van joga megtiltani használatát? Olyan ez, mint Rómeó és Júlia története: hogyan tilthatod meg a fiataloknak, hogy szeressék egymást? Ez az ő zászlójuk, hagyd békén őket. Mit zavar téged Craio­ván, hogy valaki Har­gita megyében kitűzött egy zászlót? Mit ártott neked? Nevetségesnek tartottam és fontosnak éreztem, hogy legyen egy román, aki normálisan viszonyul a kérdéshez. Gőgöljük magunkat a nagy nemzeti öntudatunkkal, pedig nem kellene olyan dolgokkal dicsekednünk, amelyek nem rajtunk állnak. Románnak születtünk, ez szerencse vagy esély, de önmagában még nem érdem. Az, hogy egy adott országban születtél, adott nemzetiségben, az csupán véletlen. Arra kellene figyelnünk inkább, hogy mit cselekszünk, milyen jót teszünk, mi marad utánunk.
– A magyarok rokonszenve egyértelmű volt. Milyenek voltak a román visszajelzések?
– Higgye el, vannak normális románok is. Sokan. Olyanok, akiknek nem az az első, hogy szidni kezdik a magyarokat, akik nem érzik rögtön azt, hogy vesztenivalójuk van, hogy valaki el akarja lopni tőlük Erdélyt. Sokan vannak, akiknek ugyanúgy elegük van ebből az üres hőzöngésből, mert ez a nacionalista mellveregetés nagyon üres. Jobb lenne, ha az őseink érdemei helyett saját érdemeinkkel foglalkoznánk, azzal, amit ma teszünk. Persze, nagyon sokan megharagudtak. A Facebookon kialakult egy szélsőjobboldali csoportosulás, tagjainak megvannak a közös jellemzőik: mindannyian egy bizonyos focicsapat szurkolói – nem mondom meg a csapat nevét –, mindannyian szeretik Corneliu Zelea Codreanut, egy polgárt, aki hatvan évvel ezelőtt az utcán lövette le az embereket. Rendben van, azt szeretnek, akit akarnak, de ami még súlyosabb, egyikük sem tud helyesen románul, mindannyian műveletlenek. Ez számomra elfogadhatatlan. Nem lehetsz úgy román hazafi, hogy csak Eminescu egyetlen versét olvastad, s azt sem tudod, mikor kell egy vagy két i betűt használni a szó végén. Ez a legnevetségesebb: a tudatlan, helytelen nacionalizmus. Hogyan szeretheted a hazádat, ha nem szereted az anyanyelvedet? A nyelv lenne az első, a legfontosabb, azután jön az ország.
– Úgy gondolja, a nacionalista hőzöngők kisebbségben vannak?
– Mindig, minden nemzetségben van és lesz egy ideges csoportosulás. Magyar­országon is ott vannak a jobbikosok, akik most nagyítóval keresik a zsidókat. Kicsit furcsa, nem is értem. Nálunk is hasonló a helyzet, ellenséget keresnek, s ezek az emberek, akik ezt teszik, éppen önmaguk legnagyobb ellenségei. Üres az életük, nem találnak jobb elfoglaltságot, mint hogy szidjanak valakiket.
– Hogy érezte magát péntek este Sepsi­szentgyörgyön? Mi a véleménye az itt összegyűltekről?
– Érdekes volt. Azért tartottam fontosnak, hogy eljöjjek, mert időnként belefáradsz abba, hogy folyton olyan emberek között legyél, akik nem értik azt, amit mondani akarsz. Arra gondoltam, itt talán olyanokkal találkozom, akik értik a mondandómat – és így történt. Kevesen vagyunk ilyenek, románok és magyarok is, akikben nincs görcsösség, nem figyeljük a másikat gyanakodva. Itt bizonyos mértékig megértésre találtam, de hangsúlyoznom kell: én nem ismerem a magyarokat. Egy más etnikum, más kultúra. Én egy olyan kultúrából érkezem, ahol sokat beszélünk, de végül nem teszünk túl sok mindent. Az itt összegyűlt magyarokon láttam, visszafogottabbak, figyeltek engem, s nagyon tetszett, hogy őszinték voltak. Amikor feltettem a kérdést, hogy szeretik-e a románokat, volt azért néhány másodpercnyi csend. Legalább nem voltak képmutatóak. Erre, persze megvan a magyarázat: azoknak is köszönhető, akik folyton, ok nélkül szidják a magyarokat.
 

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 495
szavazógép
2013-05-14: Riport - Kisgyörgy Zoltán:

Fólia alatt a nyár

A védőfóliával nemcsak a leselkedő szárazságra, hanem sok szempontból védelemre-támogatásra szoruló kis ikertelepülés életére is utalunk. Csalhatatlan jelei mutatkoznak a Nagypatak völgyé­ben is a kiújuló aszálynak. Ritka az eső, mint a fehér holló – mondogatják a kisborosnyóiak, és azon mérgelődnek, hogy sem a hazai, sem pedig a magyarországi meteorológiai jelentések nem a mező-zöldségeskert sorsáért aggódva közlik előrejelzéseiket, hanem azt boncolgatják, lesz-e jó meleg, lehet-e menni a tengerre, a Balatonra, hétvégi piknikelésre. Szinte biztos, hogy a magyar gazdákat is veti fel a leb emiatt, „biztonságérzete is csak annak a zöldség- és virágtermesztőnek lehet, aki fólia alatt kínozza a mindennapokat” – vélekednek a helybeliek.
 
2013-05-14: Nemzet-nemzetiség - Iochom István:

Sántha Attila eredetinek tartja (Csíki székely krónika)

A Csíki székely krónika nem hamisítvány – ezzel a meghökkentő bejelentéssel kezdte egyórás vetített képes előadását Sántha Attila lapszerkesztő, költő és író (felvételünk) a Kézdiszéki és Kézdivásárhelyi Székely Tanács (KSZT) által szerda délután szervezett rendezvényen a Vigadóban. Az est házigazdája Péter János, a KSZT alelnöke volt. A irodalmár érvekkel próbálta megdönteni a történészek állítását, miszerint a székelyek történetét Attila király halálától, a 400-as évektől az 1500-as évekig dokumentáló írás, a Csíki székely krónika hamisítvány.