Az elnök szerint a történelmi dokumentumra való hivatkozás a nyilatkozat kisebbségekre vonatkozó részei miatt fontos. A gyulafehérvári nagygyűlésen közfelkiáltással elfogadott dokumentum, mint ismeretes, autonómiát és anyanyelvű ügyintézést, igazságszolgáltatást ígér az erdélyi nemzeti kisebbségeknek, ezt a kor szellemében, a korabeli megfogalmazásokkal írta le. A politikus szerint utalásképpen vagy akár idézetként is szerepelhetne az alkotmányban mindaz, amit a gyu­la­fe­hérvári nyilatkozat tartalmaz. 1918. december 1-jén az erdélyi, bánsági és magyarországi románok Gyula­fehérváron tartott nemzetgyűlésükön – önrendelkezési jogukra hivatkozva – az általuk lakott területek és a Román Királyság egyesüléséről fogadtak el határozatot, amely a kisebbségeknek is önállóságot és szabad nyelvhasználatot ígért. A gyulafehérvári határozat kimondta, hogy az egyesülés nyomán létrejövő új román állam az együtt élő népeknek teljes nemzeti szabadságot biztosít, lehetővé teszi, hogy oktatásukat, közigazgatásukat és bíráskodásukat anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik által, és számarányuknak megfelelően az ország törvényhozásában és kormányzatában is helyet kapjanak.
Behatóan foglalkozott a Gyula­fehérvári Határozatok elemzésével a megyénkbeli közismert jogász, az ügyvédi kamara volt dékánja, Ro­zsnyai Sándor, akit a kérdés ala­posabb megvilágítására kértünk fel.

A történelmi háttér
Rozsnyai Sándor: Én e kérést sze­mély szerint csak helyeselni tudom, az valóban célszerű, nekem már korábban kialakult véleményem és meggyőződésem, hogy e határozat már most alkotmányos jelleggel bír, s ezt csak megerősítené, ha formailag is azzá válna. Ezzel kapcsolatban több tisztázni való kérdés merül fel, ezekre térnék ki az alábbiakban. Mindenekelőtt a történelmi helyzetet kell felvázolni, melyben e határozat megszületett, mert sok a félreértés, még több a félremagyarázás. A mai napig azt tartja például a közvélekedés, amit a tankönyvek is megerősítenek, hogy a román hadsereg kétszer foglalta el a magyar fővárost, először az első, másodjára pedig a második világháborút követően, illetve idején. Nos, 1919-ben valóban megszállták pár hónapra, de mielőtt az bekövetkezett volna, a nagyhatalmak nyomására is a magyar kormány felszámolta saját haderejét, ehhez hozzájárult nyilván az is, hogy a frontról hazaözönlő katonákat a lakosság nagy ellenérzéssel fogadta, azoknak nem sok kedvük lehetett fegyver alatt maradniuk. 1944–45-ben pedig az történt, hogy a román királyság szövetkezett a korábbi közös ellenséggel, és annak kötelékében vehetett részt Budapest ostromában. 1918-ban – ezt a történelemkönyvek nem említik – az történt, hogy Bu­karest német megszállás alá került, s amikor a magyarokkal szövetséges hadsereg oda bevonult, a lakosság virágokkal fogadta. Azt sem árt kiemelni, hogy a modern történelem hajnalán, még a fejedelemségek előtt a későbbi Regát­ként ismert terület évszázadokig magyar kézen volt. No de témánkhoz közelebb: nemigen említik a történelemkönyvek azt sem, hogy pár hétre a december elsejei gyulafehérvári nemzetgyűlésnek nevezett népgyűlés után Ko­lozsváron is tartottak egy hasonlót, több tízezer embert felvonultató rendezvényt, amelyen nemcsak a magyarok, de a románság képviselői is részt vettek, akik nem a Romá­niához csatolás mellett emeltek szót, hanem azt kívánták, hogy Erdély egy Svájc-szerű országgá alakuljon át, melyet az itt élő népek együtt kormányoznak. Ami a gyulafehérvári eseményt illeti, tudni kell, hogy azon a részvételt a magyar állam díjmentesen biztosította a delegátusok számára, ingyenes vasúti jegyeket kaptak, akik oda tartottak. Meg is hálálták, mert Erdély elcsatolását határozták el. Hasonlóképpen nem közismert az sem, hogy míg a magyar hatóságok mindenki számára biztosították a részvételt, a román szervezők eleve megszabták, hogy Gyulafe­hérvárra csak románok gyűlhetnek össze, még akkor is, ha történetesen nem tudtak románul. Mivel rajtuk kívül senki más nem vehetett részt, egyértelmű volt, mire törekszenek és milyen határozat születhet ott.

A határozatok
– Ami a határozatokat illeti, azok eszmei alapvetése nyilván az Egye­sült Államok elnöke, Wilson által meghirdetett, a népek önrendelkezését illető elvekre megy vissza, azok Erdélyre való alkalmazását tartalmazzák. Szerepel bennük az önkormányzathoz való jog, és hogy minden nemzet saját anyanyelvén és saját kebeléből választott tisztségviselők által igazgattassék, ami mai nyelven az autonómiához való jogot jelenti. Na most, a határozatokat pár héttel később a román uralkodó király dekrétummal törvénybe iktatta, de úgy, hogy a kisebbségi jogokat kihagyta belőle. Már akkor! Viszont a királyi dekrétum bevezetője a törvény megindoklásában arra hivatkozik, hogy ezt a Gyulafehérvári Hatá­rozatok alapján hozták. Mai fogalmaink szerint – de akkor sem lehetett másként – a törvény értelmezéséhez mindig hozzátartoznak a törvényben megnevezett azon okok, melyek oda vezettek, hogy a jogszabály megszülessék. Mielőtt a következtetést levonnánk, tegyük hozzá, hogy pár napra rá a gyulafehérvári nemzetgyűlés által választott Igazga­tó Bi­zottságot (Comisia de Dirigent) a román állam is, amelynek hatalma akkor hivatalosan még nem terjedt ki Erdélyre, törvényhozó testületnek ismerte el. Mindebből következik, hogy egyfelől a határozatokat egy olyan szerv hozta, miként elismerték – igaz, utólag, de szerintem visszamenőleges hatállyal –, amelyről kijelentik, hogy az törvényeket alkothat, ugyanakkor belefoglalták a királyi határozatba – amely ugye törvényerővel bírt –, hogy a határozatok alap­ján nyilvánítják Erdélyt Románia részének. Ezek mind azt jelentik, hogy a határozatokat már akkor eredeti elképzelés szerint törvénynek tekintették. Az utána következő időszakban a román hatóságok, így a bíróságok sem ismerték el törvénynek, és emiatt az államhatalmi szervek nem is alkalmazták azokat. Az én véleményem pedig, a fenti kifejtésre támaszkodóan, mivel benne van a dekrétumban is, és mivel ezt ők maguk is úgy gondolták, a határozatok igenis, törvényerővel bírnak. Itt megjegyezném, hogy az első világháborút követő békekötéskor a román kormány által aláírt ún. Kiseb­bségi Szerző­désben szintén benne van, hogy a „magyar és szász közületek” számára a román kormány autonómiát biztosít. Mint tudjuk, ezek gya­korlati alkalmazása szintén elmaradt.
Nos, ha mindezektől eltekintünk – tehát attól, hogy a határozatokat a dekrétum ellenére sem, és a nemzetközi egyezményeket sem alkalmazták –, jogászként elképzelhetetlennek tartom azt, hogy egy ország határait meg lehessen változtatni egy olyan rendelkezéssel, mely nem bír törvényerővel. Tehát ha azt állítjuk, hogy a Gyulafehérvári Határoza­toknak köszönhetően jött létre Er­dély elcsatolása és lett az Románia része, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy az intézkedés, amivel ez megtörtént, törvényerővel bírt. Másként a dolog elképzelhetetlen. Ehhez hozzáadnám, hogy már csak az is törvény voltára vall, hogy a román nemzeti ünnepnek is azért lett ez a napja, mert akkor teljesedett ki ama törekvés, mely a mai román határokat eredményezte. Miért fontos annak a bizonyítása, hogy már akkor törvényszámba mentek a határozatok? Mert ez azt jelenti, hogy akkor is törvény, sőt, alkotmány jellegű jogszabály marad, ha most nem iktatják be az alkotmányba. Tehát betartása akkor is kötelező kellene, hogy legyen, s esetleges alkotmányba foglalása mindezt csak megerősítheti. Persze érdemes arra is felfigyelni, hogy a kibúvót erkölcsileg és jogilag már akkor előkészítették azzal, hogy kihagyták a nemzetiségi és emberi jogokat a dekrétumból.

A székelyek joga
– Egy kifogást már most felhoztak. Amikor a kérdés a parlamentben úgy merült fel, hogy azt a mai honatyák elődei elismerték, akkor a maiak azt állították, hogy az egy bizonyos történelmi időszak szüleménye volt. Nyilván, most is keresni fogják a kibúvókat. Én azonban úgy vélem, emberileg és erkölcsileg megengedhetetlen minden ilyen törekvés. Például, ha azt állítanák, hogy akkor sem rendelkeztek a határozatok törvényerővel, tehát ma sem bírnak vele, mert akkor sem úgy gondolták az ősök: nos, ez formailag fenntartható, de gyakorlatilag, miként bizonyítottam, egészen biztosan nem úgy volt. Különben a kisebbségiek is úgy gondolták akkor, hogy törvényről van szó. De erkölcsileg nézve biztosan nincs ez ellen semmi apelláta. Az erkölcsi törvények is lehetnek kötelezőek, amikor az ember ragaszkodik a saját tisztességéhez és becsületéhez. Amit tehát ők akkor megígértek – mert a Határozatok úgy kezdődik, hogy a jövendő Romániát aszerint rendezik be –, annak kötelező érvényűnek kellene lennie. Ha már a jövendő Romániában vagyunk, ugye, ha annak megalakulása már bekövetkezett. Államjogilag nem érdektelen még egy megjegyzést tenni. A köztudatban úgy terjedt el, hogy 1918. december elsején a „többség” úgy döntött, Erdélyt Romániához csatolja. Igen ám, de olyan állam, hogy Erdély akkor már régen nem létezett, hanem csak Magyarország és abban a románság nem többség, hanem 16 százalékos kisebbség volt csupán, Er­délyen belül is 54 százalékos. Nos, ha annak jogában állt megváltoztatni országa határait, mi több, fel is esküdött rá, akkor most a székelyeknek is meg kellene legyen ahhoz a joguk, hogy a maguk önigazgatását, belső önrendelkezését a Székelyföldön megalkossák, mert hasonló a helyzet, ráadásul arányaiban itt sokkal nagyobb hányadát képviselik a lakosságnak, mint a románság a korabeli Erdélyben vagy Magyarországon. Megjegyezném még, hogy a fentiek nem irányulnak az erdélyi vagy azon kívüli román nép ellen, miképpen mások ellen sem. Szándékom a régóta vajúdó kérdés méltányos rendezése, ehhez pedig le kell számolni a kérdés ma dívó felszínes vagy elferdített értelmezésével, különben jogállami állapotok nem hozhatók létre, s a két nép és nemzet ellentétei nem juthatnak nyugvópontra.

*

Eddig a jogászi érvelés. Mind­eh­hez mit fűzhetnék hozzá? A kérdés megnyugtató és jogszerű rendezése legalább annyira érdeke a román félnek, mint a magyarnak, mert a románság belső demokratikus fejlődésének vált, véleményem szerint, fő akadályává az a permanens porhintés és félrebeszélés, amely ma sajnos min­dig kiújul, valahányszor a kérdés felmerül. Alkot­mány­módosítást vett tervbe a hatalom, szót emelni a jó és a méltányosság érdekében kötelesség.

A Gyulafehérvári Határozatok III. pontjának 1. alpontja:
„Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot.”

A párizsi Kisebbségi Szerződés 8. és 11. cikkelye:
8. Minden magyar állampolgár, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény előtt egyenlő és ugyanazokat a polgári és politikai jogokat élvezi.
Vallási hitbeli vagy felekezeti különbség a polgári és politikai jogok élvezete, így nevezetesen: nyilvános állások, hivatalok és méltóságok elnyerése vagy különféle foglalkozások és iparok gyakorlása tekintetében egyetlen román állampolgárra nézve sem lehet hátrányos.
Egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján történő vagy bármilyen közzététel terén, vagy nyilvános gyűléseken. A román államnak a hivatalos nyelv megállapítására vonatkozó intézkedését nem érintve, a nem román nyelvű román állampolgárok nyelvüknek a bíróságok előtt akár szóban, akár írásban való használata tekintetében méltányos könnyítésekben fognak részesülni.
11. Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen.