A premier előtti napok, órák engem mindig ünnepre emlékeztettek: mindenki sürgött-forgott, ragyogott minden, friss tisztítószer illata áradt a térben. Mindenki tudta és tette a dolgát, készültünk a nagy pillanatra, amikor minden eldől, amikor a Nagyérdemű eldönti, megérte-e itt lenni, vagy sem.
Egyetlen ember tetszett nyugodtnak, aki kényelmesen, nyurga lépteivel átszelte az előteret, csendesen beköszönt Klárikának, a feleségének, majd felballagott a lépcsőkön, benyitott az irodalmi titkárságra, bólintott, köszönni teljesen fölösleges volt, a párbeszéd ott folytatódott, ahol telefonon abbahagyták. Kényelmesen elhelyezkedett a fotelben. Rágyújtott, majd elengedte az első füstkarikát, és megszólalt: a Bánk záró képének meglesz a hatása? Úgy, ahogy elképzeltük? 1977. november 4. Este. A nézőtéren egyetlen pisszenés sem, Bandi úr sétál le és fel a zsebben. Mi a függönyök mögül leselkedünk. Veszik a lapot? Vették. De mennyire hogy vették. Azt a dübörgő tapsot, amely akkor zendült fel, amikor Tiborc (Visky Árpád) kilépett a függöny elé és meghajolt, amíg élek nem feledem.
Május 24-én lenne 90 éves Völgyesi András rendező, díszlettervező. A színháziaknak egyszerűen Bandi Úr. A szó legnemesebb értelmében vett „Úr” volt abban a színházban, amelyben élete nagy részét töltötte. Pályafutását 1952-ben kezdte díszlettervezőként (1961-ig mintegy száz előadás díszletét tervezte) Lavotta Károllyal, Vadász Zoltánnal, Bíró Leventével, Kovács Katóval, Mester Andrással, Hegyesi Magdával, Papp Nusival, Botka Lászlóval, a Király házaspárral – a mai színházlátogatók zömének immár ezek ismeretlenné merevült nevek. Ők a színház körül olyan szellemi légkört tudtak kialakítani, mely nemcsak a nézőkkel szerettette meg a színházat, hanem vonzotta a színészeket, rendezőket, szerzőket. Iskola volt a sepsiszentgyörgyi színház, sokan tanulni jöttek ide, majd elvándoroltak, ahogy Völgyesi András mondta: „aki elment innen, azt ma jegyzik a színészbörzén”.
Életét, munkásságát a teremteni akarás határozta meg, hogy választott városában (Nagyvárad szülötte lévén), ha már van színház, akkor annak legyen rangja, mert miért ne lehetne. És lett is. A Szent Johanna – ahogy ő nevezte, „égő kis fáklya rendezői pályámon” – kiemelkedő sikert hozott (1962). Színikritikusai szerint – bár legtöbb rendezése kosztümös darab, történelmi vagy klasszikus dráma – előadásait az aktualitás jellemezte. Rendezői palettáján szerepelt G. B. Shaw, Saul Lewitt, Mihail Sebastian, Camus, Goethe, Scribe, Illyés Gyula, Páskándi Géza, Mikszáth Kálmán, Vörösmarty Mihály, Illés Endre, Sütő András. Vígjátékok és drámák. Számos előadása díszletét később is ő tervezte, egységes színpadképet alakíthatott így ki. Nézőinek soha nem okozott csalódást. Meg tudta nevettetni őket Sepsiszentgyörgytől Gyergyószentmiklósig, és tovább, de nevelni is képes volt. Nemzeti identitásuk megőrzésére késztette őket a legnehezebb időszakokban is. Előadásai letisztult, egymásba fonódó képek láncolatából épültek fel, a szerepek belső átéléssel megformáltak. Semmi impresszióvadászat. A szónak ereje, a látványnak hatása volt.
Csendesen, halkan osont végig az élet színpadán. 1988 augusztusában bekövetkezett korai halála befejezetlen életművet és űrt hagyott maga után. A sepsiszentgyörgyi színház majd két év leforgása alatt két színházformáló, alkotóműhely kialakítására képes rendezőjét (Seprődi Kiss Attila 1987-ben távozott választott hazájába) veszítette el.
KEREKES MÁRIA
