Hogy mik ki nem derülnek politikusainkról! Maga az államelnök ismerte el a minap, hogy az ország nem rendelkezik mezőgazdasági stratégiával, márpedig – így Băsesu – ennél fontosabb ágazata nincs is a termelésnek, ugyanis azt nem lehet elköltöztetni.
Érthető ugye, mire céloz? A tőke mobilisabb formái ugyanis épp úgy hagyták faképnél e kies országot, ahogy idejöttek, netán betévedtek ide. De nem lehet szó véletlen betévedésről, hiszen jól kiszámított okokból telepedett meg itt az, aki az olcsó munkaerőre vagy nyersanyagokra utazott, mint ahogy ma sem megy el még az, aki havi hétszáz lejért nadrágot varrat vagy tízért fát vágat, és aztán rönkként ki is viszi boldogabb tájakra, ahol aztán európai alatti bérszínvonalon mozgó fizetésekért, szinte ingyen csodabútort vagy valami még drágábban eladhatót gyártanak belőle. Mert mi keresettebb létezik a bútornál ama korban, amikor már nem a hozományba kapott szekrények közt öregszik meg az emberfia és lánya, hanem öt-tízévente újabb garnitúrákat szerez be?
No de vissza a földműveléshez! Merthogy az államelnöki irányadó felismerés szerint a mezőgazdaságra kellene végre nagyobb hangsúlyt fektetni, például fejlesztési stratégiával megajándékozni azokat, akik ebből élnek, mert mind ez ideig az eltelt negyedszázad nem volt elegendő, hogy ilyesmire gondoljanak azok, akiknek reggeltől estig állítólag a haza üdve miatt fáj a fejük. S ha már szóba hozta, mindjárt fel is vázolta e stratégia alapvonalait. Mindenekelőtt a földek eladását kellene szabályozni – vélte. Mint köztudott, Romániában a termőföld egy tizedénél több került már különféle kiskapukon, egy jogi bújócska szabályai szerint, idegenek kezére. És bizony, nem a legterméketlenebb földeket vásárolták ám fel a külföldi spekulánsok, hanem például a Bánság jó hányadát és ahhoz hasonló, az ókori folyamközzel vetekedő régiókat.
Băsescu tehát korszakalkotó felismerésre jutott: szabályozni kell a földvásárlásokat, mert a nyugati nagypénzű mumus maholnap itt a nyakunkon, és bekapja Románia mind a kilencmillió hektár mezőgazdasági területét, aztán meg hiába vigasztaljuk majd magunkat azzal, hogy a földművelés nem költöztethető el, ha egyszer annak haszna szépen és legálisan mind elvándorol.
Erről jut eszembe: a székely föld védelmére sincs kidolgozva semmilyen stratégia. Ahogy a zágoni ezerhektáros erdőnek is lába kelt azóta, úgy mennek át tulajdonjogilag a székely birtokok is más kezekbe, s tűnnek el egy számunkra elérhetetlen és ellenőrizhetetlen szférában. Késő lesz akkor felébredni, amikor mindnyájan csak napszámosai lehetünk az idegen földbirtokosnak.