Szívem mellett, tenyérnyi helyén a csöndnek és békességnek titkos csodaként ragyog az egyetlen, az én nemzeti ünnepem, Csík­som­lyó pünkösdi búcsúja. Az volt nékem akkor is, amikor lovas „népi milíciánk” csatárláncai terelték más irányba az ide zarándoklókat, amikor a bujdokló idelopózkodás is államilag leltározott merényletnek számított, amikor a szögesdrót kerítésnél is abszurdabb, groteszkebb vesztegzárakkal vették körül a keresztgyalázók, s ünnep volt akkor is, amikor némi fellélegzés után, álszabadságot hirdető ideológiák kegyeként csak összegyűlhetett a székely sokaság, de közéjük vegyülni egyet jelentett az önfeljelentéssel, hisz emberszabásúnak tűnő kopók, vizslák, buldogok, bütyürkék, vérebek, tapsifülesek, dulimanók, kotkovászok, palotapincsik, rapilányok s rapilátorok szőtték körénk hálóját valami torzszülött, pókszabású förtelemnek. És lesz, megmarad, bármi jöjjön is, megmarad örökre legmélyebb, legbensőségesebb ünnepemnek Csíksomlyó, mert a szívünkben kinyíló örök virágot hirdeti, s mert annyiféle eltiltott, kiátkozott, kizárólagosnak hirdetett, színvakos dühvel ránk olvasott szimbólum, felségjel tündöklésén és bukásán innen és túl egyetlen, örök csodaként ragyogott fölötte legtisztább jelképünk: a kereszt.
Jelképe kiszolgáltatottságunknak és reménységeinknek. Félelmeinknek és bizodalmainknak. Örök éhségünknek és emberi szomjúságunknak. Tévelygéseinknek és megtéréseinknek. A mindent akarásunknak és lemondásainknak. Lázadásainknak és megbékéléseinknek. És a kereszt béke, a végső, a néma csönd. És a kereszt tövében ott van édesanyánk, az örök anya, Csík­somlyó gyönyörű, arcul korbácsolt Máriája, aki úgy tartja kezében a megváltás kisdedét, mint aki tudja: el fogja veszíteni, túl fogja élni őt. Sorsa a mi sorsunk, a túlélők soha ki nem hunyó örök fájdalma lett. Ő az örök vesztes, az áldott, a töretlen hitű asszony, aki mindig megszüli, tehát elveszíti az Egyetlent, a Fiút. Ő a titokban végbement csoda, egyedül csak ő, csak ő vigyázott s vigyáz reánk, akkor is, amikor százegyszer és százezerszer mindenek és mindenkik elhagytanak. Úgy jövünk hozzá, mint a tékozló fiú, kisemmizetten, elsivárítottan, a megtisztító, megváltó sírás reményében, mert egyedüli anyánk előtt nem szégyen könnyhullatása a férfinak, számára örök tiszták: gyermekek maradunk.
Számomra a legszebb kereszt ott áll a hegyen, az egyetlen gránittömbből faragott archaikus szenvedésjelkép égre törőn ott magaslik a Szálvátor kápolna előtt, fennen hirdeti emlékét az első csíksomlyói búcsúnak, melyet amaz 1567-es pünkösdszombati diadal emlékének tartanak, amikor István gyergyóalfalvi pap vezetésével János Zsig­mond seregei ellen a hargitai Tolvajostetőn arattak a székelyek. A gyergyóalfalvi búcsús keresztalja azóta is a pünkösdi körmenet élén vonul. Őket a többi gyergyói falu követi, majd Felcsík, Alcsík, Háromszék, Nyárád mente – igen, a mikházi keresztalja már csütörtök hajnalban útra kél –, Sóvidék falvai vonulnak ki a két hegy közötti Nyeregbe, a magyar címer hármas halmáról mintázott oltár köré, ahová legvégül, mintha fehér kócsagraj szállna az időben, megérkeznek a „fehér keresztalják”, a gyimesi és a moldvai csángó magyarok is. Tá-ti-ti ritmusra szólnak a csengők, a mikházi dob, a lélek S. O. S.-eit szórják a szélrózsa szirmaira a Napbaöltözött Asszony tékozló gyermekei, akik úgy vonulnak ezen a gyarló sártekén, mintha a Hadak útjára, a hömpölygő Tejútra kellene hamarost az elődök, Csaba királyfi nyomába szállni.
A művészettörténészek számára a szádokfából faragott kegyszobor egy csodálatos alkotás. Számomra azonban áldott kicsi nagyanyám imáiból, legendáiból, énekeiből felhatalmasodott eleven csoda, akit úgy őriz két oldalon a két szent király, Szent István és Szent László, mint a Nap s a Hold a betlehemi csillagot. Ő a mi nagyasszonyunk, szétdarabolt hazánk reménye, akihez zokogva sír bús nemzetünk, mert mi lesz belőlünk, ha ő elhagy... De Ő nem hagy el, nem hagyott el soha, jöhetett tatár, török, másfajta barbár, zsoldos és bandita, arcáról lecsorgott az ostorcsapás, s mindennapi csodáink során vérzőn, újból és újból felragyog, oly súlyossá válik a zsarnokság fosztogató szekerén, hogy az Olton túligra szabadrabló elvinni soha nem tudta, soha nem is fogja. Ő itt maradt s marad velünk, miképpen mi is Őáltala és Ővele.
Csíksomlyó meghatározó élménye nélkül a szegényebbnél is szegényebb lennék. Tu­dom, más korban, más világban a Somlyóhoz közeli Csíkpálfalván, rokonságomban meghonosodott szokás szerint – a családból az egyik fiú – az én utam is, mint egyetlen tanulási lehetőség, a csíksomlyói barátok, a ferencesek közé vezetett volna. A kor s a sors más utat szabott ki számomra, de azok a kevesek, akik még megmaradtak közülük, s akiket megismerhettem, az emberi jóságnak és szellemnek oly minőségével ajándékoztak meg, amilyennel csak szegény népek, vidékek még szegényesebb tanítói tudnak megáldani, mert nincs vesztenivalójuk. Ha egyáltalán helyünk, méltóságos helyünk és otthonunk van e tájon és világban, nagyrészt nekik köszönhető. Ők tanítottak, harcoltak velünk és értünk mindenkoron, s ha kellett, meg is tudtak halni értünk. Számomra ők voltak Shakespeare Lőrinc barátja, Pi­linszky szikár költészetének felmutatói, Bach orgonafúgáinak megszólaltatói, Dó­zsa Mészáros Lőrincei, Brueghel látomásai­nak megláttatói, Pascal megtérésének tanúi, legcsodálatosabb könyveim felnyitói, akikről el tudtam hinni, hogy megszelídítik a farkast, s beszélni tudnak a madarakkal. Ők teremtettek iskolákat a legkeletibb magyar tájakon, ők nyomtattak könyvet először itt. Több mint háromszáz évekkel ezelőtt már működött Páter Kájoni János nyomdája, amelyen a híres Cantionale Catholicum, a magyar nyelvű egyházi és világi dalok többször is kiadott gyűjteményét nyomták és még sok más fontos nyomtatványt; a nyomda ma is megtekinthető abban a kolozsvári történelmi múzeumban – mily furcsa fintora a történelemnek –, ahol a történelem egyáltalán nem vagy csak hézagosan és célzatosan szól az erdélyi magyarságról. Igen, azon a könyvsajtón nyomtatták a szabadságharc idejében a Hadi Lapot és a Csiki Gyutacsot Bem tábornok honvédői. És a könyvnyomtatás mellett könyvtárat is teremtettek, amelynek hányatott történelméről regényeket lehetne írni, kezdve a befalazással s befejezve a könyvégetéssel. És a barátok – így hívja a csíki nép a ferences szerzeteseket –, mint szép, komoly fiakat, megtanítottak játszani is. Már háromszáz évekkel ezelőtt itt mutatták be anyanyelven azokat az iskoladrámákat, melyeket közönségesen Csíksomlyói misztériumoknak nevez az irodalomtörténet.
Szülőhelyemről elmenőben és megtérőben mindig ott magaslott óvón és intő fehéren világló kettős tornya a kegyhelynek, s bolyongásaimban honvágy, ha gyötört, révedezéseimhez elsőként e fehérséget tárgyiasította, amelybe – mint egy őrülten száguldó villamos fogantyújába – mindig bele lehetett kapaszkodni, akár egy méltóságos, tiszta hóesésbe. Aki a Hargitáról ereszkedik alá a Csíki-medencébe, annak egyszerre tűnik fel a Kis-Somlyó tövében a nagy, kéttornyú templom, „a 30 öl hosszú, 14 öl széles” barokk katedrális, amely 1804 és 1834 között épült annak az 1448-ban épült csúcsíves templomnak a helyén, amelynek hasonmása ma is látható Tövisen. Bizonyos, hogy már ezelőtt is létezett templom, kolostor, a szerzetesek talán kint, a Kis-Somlyó hegyén tanyáztak, ott, ahol az Árpád-kori kápolnák, a Szenvedő Jézus és a Szálvátor kápolna ragyog, s amely a történészek szerint már a pogány korban kultikus hely volt. Különben mivel lehetne magyarázni a moldvai csángó magyarok napimádását pünkösd vasárnapjának hajnalán?
Engem Csíksomlyó a mindenséghez, a megfoghatatlanhoz, a titokhoz, a csodához vitt közelebb. Imádkozni is már csak itt tudok. Itt, ahol emlékezetemben felboronganak mélabúi a magyar gregoriánumnak, s mintha a Hargita fenyőinek orgonasípjain játszaná a szél a Te deumot, ahol kísért még könnyfakasztó füstje – talán – az utolsó európai könyvmáglyának (láttam én bizony, láttam), és ahol elvegyülni időnként a búcsús sokaságban olyan jó és biztonságos, ahol az anyanyelvnek a legmélyebb réte­geiből a legősibb üzenetét hozza, küldi felénk a moldvai magyarság zsolozsmája, a megmaradás esélyinek példázatával mentegetve lelkeink.
Ha időnként a Golgotán, vagy ahogyan a székelyek nevezik, a Jézus hágóján kikapaszkodom a szent hegyre, Kissomlyóra, onnan még tovább a Nagysomlyóra, pillanatra mindig és mindennel megbékélek, felszusszanok, kilépek őrületeiből ennek a századnak. Itt a láthatár kitágul, tágabbra nyílik beszűkült, komor tekintetünk előtt. Innen messzire, nagyon messzire lehet ellátni. Ebben a magasságban Csíksomlyó szellemiségének kies hátországa lélegzik mögöttünk védőn, éltetőn, s valahol előttünk, a kéklő messzeségben általa felsejlik egyetlen szerelmünk, Európa is.