Miközben vágyunk a változásra, hogy életünket kimozdÃtsa a holtpontról, hogy elinduljunk egy új ösvényen, valami visszatart. Mindig halogatjuk a kezdet pillanatát, hiszen annyira megszoktuk régi állapotunkat, hogy nem érzünk elegendÅ‘ erÅ‘t a változáshoz.
A tehetetlenség lehúz, mintha tagjaink is bénák lennének, egész lényünk tiltakozik elkezdeni valamit, amit eddig elérhetetlennek éreztünk, pedig az értelmünk tudja, hogy csak Ãgy kerülhetünk ki eddigi élethelyzetünkbÅ‘l. Ilyenkor alibiket gyártunk önmagunk számára, amivel megmagyarázzuk, igazoljuk, hogy miért is nem tudunk változtatni régi szokásainkon, szemléletünkön.
,,Igaz, hogy vert, de csak féltékenységében tette, azért, mert nagyon szeret" — hangzik a védekezés. Vagy: ,,Amikor részeg volt, mindenkinek pusztulnia kellett az útjából, de különben nagyon jó ember." Más témában: ,,Elhagynám a cigarettázást, de senkinek sem sikerült az ismerőseim közül." ,,Keresnék új munkahelyet, de hát minden főnök ilyen."
Hosszasan lehetne sorolni a példákat, hogy ki miként védi a maga megrokkant, düledező végvárait. Minél többet gondolkodik rajta, annál inkább belenyugszik helyzetébe, és sokszor akár ellentámadásba is lendül, ha valaki változásra ösztökéli.
Persze, mindenki kissé másként szemléli a dolgokat, és a megoldásra itt sincs egységesen elfogadott recept, mégis hitelesnek és követhetÅ‘nek tűnnek az alábbi esetek. ,,KörüÂlöttem vágni lehetett a füstöt, ez már nekem is sok volt. Aztán egyszer csak letettem a cigarettát, és többé nem nyúltam hozzá." ,,Nem érdekelt, hogy féltékeny-e vagy sem, egyszerűen kisétáltam az ajtón. Akkor még nem tudtam, mihez kezdek, de azt eldöntöttem, hogy többet senki nem emel rám kezet."
Ha megtettük az elsÅ‘ lépést, elfogadjuk a felajánlott segÃtséget, alkalmat, mindig találunk erÅ‘sÃtést, akár mások példáján át, akár csak elfogadva biztatásukat, együttérzésüket.
Ha kilépünk a magunk által vállalt elszigeteltségből, lassan, de visszavonhatatlanul elkezdődik a változás.
