Azt mondja egyszer a felesége:
– Ember, a kakast vasárnap levágom.
– Hallod-e, asszony, sose vágd! Elviszem az uraságnak, hátha többet ad érte, megjutalmaz.
Úgy is tett Ravasz Péter, hóna alá kapta a szép kakast, vitte az uraságnak.
Bekopog, beköszön:
– Nagyságos úr, ajándékba hoztam magának ezt a szép kakast.
– Ugyan, Péter, ugyan, Péter! Miért nem vágtátok le, hisz olyan nagy a családod, ti is megehettétek volna.
– Hisz ez a baj, hogy a felének sem jutott volna belőle, nagyságos úr. Csak tessenek elfogyasztani jó egészséggel!
– Jól van, Péter, de este hat órára gyere el, hogy megjutalmazzalak.
– No, lám!
El is ment este hat órára.
Már a kakast egyben szép pirosra megsütötték, az asztalra tálalták. Széket is tettek Péter alá.
– No, Péter, ülj le, itt a helyed!
Leült Péter. Azt mondja a nagyságos úr:
– Ide figyelj, te hoztad a kakast, neked kell elosztani is. Ha úgy elosztod, hogy meg leszünk elégedve, öt aranyat adok; ha nem, huszonöt botot.
– Jó.
Felállott Péter, fogta a nagy kést, lenyisszentette a kakas fejét.
– Mivelhogy e ház ura a nagyságos úr, a fej őt illeti. Nemkülönben a feleségét a nyak, mert a fej után a nyak következik.
Levágta a fejet és a nyakat, rátette a nagyságos úrnak meg a feleségének a tányérjára.
Akkor levágta a két szárnyat: az egyiket az egyik úrfinak, a másikat a másik úrfinak a tányérjára tette.
– No, az úrfiak diákok. A szárnyat kapták, hogy jól szárnyaljon az eszük, jól tudjanak tanulni.
Mindenki mosolygott.
Végül levágta a két lábat; az egyiket az egyik kisasszony tányérjára, a másikat a másikéra tette.
– No, a kisasszonyok azért kapják a lábakat, hogy jó táncosok legyenek.
Nevetett mindenki.
– Ami kis maradék még a tálon hever, ez legyen a szegény árva fejemé.
A többi részt, a javát ezzel mind maga elé húzta.
Nagyon tetszett a nagyságos úrnak az osztozkodás. Gondolta is: ,,Jaj, de ravasz ez a Péter, nemhiába mondják ezt a falu eszének!”
Adott neki öt aranyat. Vitte haza nagy boldogan Péter.
A szomszédjukban lakott a módos Pál gazda. Megszimmantotta, hogy Péter öt aranyat kapott egy árva kakasért.
– No, asszony, van nekünk öt, elviszem mindet, és huszonöt aranyat kapok érte.
Össze is hajkurászta Pál gazda a kakasokat, maga meg kiöltözködött, kipödörte a bajuszát, ment a kastélyba.
Bekopog, beköszön:
– Nagyságos úr, öt szép kakast hoztam maguknak ajándékba!
A nagyságos úr mosolygott, mert tudta, miben sántikál Pál gazda, hogy honnan fúj a szél.
– Jól van, köszönjük. De ide figyelj, este vacsorára gyere el, hogy megkaphasd a jutalmad.
Hej, az is hazament nagy vígan.
Vacsorakor mondja aztán neki a nagyságos úr:
– Te hoztad a kakast, Pál gazda, neked kell elosztani. Ha jól elosztod, huszonöt aranyat kapsz; ha nem, huszonöt botot.
Felállott Pál gazda, megfogta a nagy kést, de csak állott. Hogy osszon ő el öt kakast hatfelé?
A nagyságos úr látta, hogy nem megy semmire, hát azt mondja:
– Tedd le a kést, Pál gazda, szaladj Péterért, majd ő elosztja!
Kisvártatva jött is Péter.
– Gyere ide, Péter, oszd el az öt kakast hatunk között. Ha jól el tudod osztani, kapsz huszonöt aranyat; ha nem, huszonöt botot.
De Ravasz Péter nem ijedt meg. Azt mondja:
– Mivelhogy mindent a háromság nevében szoktam csinálni, ezt is úgy próbálom. A nagyságos úr, a nagyságos asszony meg egy kakas: egy háromság, ők ezt kapják. A két úrfi meg egy kakas, az is egy háromság. A két kisasszony meg egy kakas, az szintén háromság. Az én szegény árva fejem meg ez a maradék két kakas, az szintén egy háromság.
Jót kacagott a nagyságos úr, és rögtön leszámoltatta Péternek a huszonöt aranyat, a híres Pál gazdára meg huszonötöt veretett.
Igaz volt, mese volt.