Az udvarias hajbókolás, a mosoly mögött ugyanis nem a magyar közösség és annak képviselői iránti tisztelet rejlik, hanem önös politikai érdek. A kétharmados parlamenti hatalom vezetői egyrészt jól tudják: adni kell a látszatra, az RMDSZ-szel való kapcsolat fenntartása számít a kormány nemzetközi megítélésében, az országban élő nemzeti közösségek iránti figyelem – még ha ez csak mímelt érdeklődés is – hasznukra válhat. Hisz ki merne pellengérre állítani egy olyan kormányt, amely, lám, kiemelten foglalkozik a kisebbségek gondjaival? Eme jól kidolgozott bukaresti stratégiának tudható be egyébként az is, hogy az európai emberjogi biztos Tőkés László beadványára válaszolva „állítólagos” magyarellenességről beszélt nyilvánvaló jogtiprásaink ügyében.
Azt is jól tudják a román alakulatok képviselői, hogy az RMDSZ-re szükségük lehet még. Gyorsan változik a fővárosban a politikai széljárás, aki ma még hatalmon, holnap talán már ellenzékben, a magyar szervezet pedig – kormányzati pozícióban – ez idáig nem hagyta cserben koalíciós partnereit. Ráadásul a szociáldemokraták és liberálisok közötti viszony meglehetősen feszültté vált az elmúlt időszakban, ne csodálkozzunk hát, ha Victor Ponta egyszeriben azt bizonygatja, mennyire tiszteli a székely zászlót. Az más kérdés, hogy nem akadt, aki rákérdezett volna a miniszterelnökre: akkor meg miért éppen a kormány helyi megbízottjai utasítják minduntalan az önkormányzatokat annak levételére?
Hiba lenne hát elejtett mézes-mázas szavak nyomán a vőlegényjelöltek sokaságának rajongása által körülvett hajadon önteltségével kizárólag a bukaresti parlamentben keresni az érdekérvényesítés útját. Az RMDSZ-kongresszuson elfogadott dokumentumok és célkitűzések megvalósulására csak akkor lehet esély, ha a szövetség vezetői végre tudomásul veszik: a régióátszervezés, az autonómiatörekvések ügyében szövetségeseik nem a bukaresti román pártok, hanem az erdélyi magyar szervezetek és az erdélyi magyarok.