Helyesli a magyar érdekvédelem, hogy az 1918-as Gyulafehérvári Határozatok bekerüljenek az új alkotmányba, miképpen azt állásfoglalásában is nyilvánosságra hozta az RMDSZ elnöksége. Múltkori interjúnkban szakavatott jogászi véleménnyel támasztottuk alá a hazai kisebbségek ez irányú kérését.
Rozsnyai Sándor, a jól ismert jogász, volt ügyvédkamarai dékán azt is megindokolta, miért tekinthetők a Gyulafehérvári Határozatok a mai napig hatályos jogszabálynak, s hogy előírásaikból és szellemükből fakadóan miért jelentik tulajdonképpen ama autonómiatörekvések jogi támaszát, melyről oly sok vita folyik napjainkban. A Gyulafehérvári Határozatok tehát a további egyéni és kollektív emancipáció és jogkiterjesztés nagyon fontos eszközei lehetnének. Ezért is érdemes visszatérni rájuk, illetve a román hatóságok ama későbbi kötelezettségvállalásai ismertetésére, melyek mind-mind szebb jövőt ígértek Erdély többi népének, mint amiben eddig valójában részük volt. Az ígéret, persze, mint látni fogjuk, máig jogi erővel bír, ezért jövőnket alapvetően befolyásolhatja.
Párizs, 1919
Visszatérve a témára, és mintegy kiegészítve azt, Rozsnyai Sándor szükségesnek látta hozzáfűzni az eddig elhangzottakhoz:
– Az első világháborút lezáró béketárgyalásokon 1919. január 31-én Lloyd George angol miniszterelnök megkérdezte a román delegációt vezető Ion I. C. Brătianu miniszterelnököt, hogy biztosítani fogják-e a kisebbségek jogait a Románia által igényelt Erdélyben, merthogy a magyarok azelőtt azt nem tették. Erre Brătianu azt felelte: „Az egyesülést Erdéllyel szerződési okirat mondja ki. Ez az egyezmény az összes erdélyi nemzetiség vallási és politikai szabadságát elismeri. Csakis ezért csatlakozott a szász nép.” Ebből két dolog világlik ki. Egyfelől az, hogy a Gyulafehérvári Határozatokat külföldön úgy mutatta be a román kormány, mint már elfogadott, kötelező érvényű rendelkezéseket, amiket a román kormány betart a kisebbségek vonatkozásában. Más szavakkal azt lehetne mondani: hatályos román törvényként prezentálták. Nekem meggyőződésem, ezzel mások is egyetértenek, hogy e törvényként elismert Határozatok is hozzájárultak ahhoz, hogy Erdélyt Romániának ítéljék végül.
Egy fegyverszüneti szerződés
– Ennek egy más vonatkozására szeretnék most kitérni, melyből még világosabbá válik, hogy a dokumentum a mai napig is hatályos. Közismert ténye történelmünknek az 1940 augusztusában bekövetkezett, ún. bécsi döntés, amikor Erdélyt kettéosztották, és Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták. (A nemzetközi és a román szakirodalomban is nagyhatalmi diktátumként írnak róla, ez az elfogadott megnevezés. Nem is értem, miért lett volna ez inkább diktátum, mint volt Magyarország számára a trianoni döntés. A vesztesek számára mindkettőt diktátumnak kellene minősíteni. Csak annyi a különbség, hogy az egyiket a győztesek parancsolták rá a legyőzött Magyarországra, a másik esetében pedig Románia – amikor a bécsi döntést a II. világháború után diktátummá nyilvánították – már akkor a győztesek oldalán állt.) Románia második világháborús átállása után a Szovjetunió oldalán indított háborút Németország és Magyarország ellen. Azt megelőzően fegyverszüneti szerződést kötött a Szovjetunióval, olyan nemzetközi egyezményt, melynek sem nemzetközi, sem jogi jellegét nem tudja senki kétségbe vonni. Abban pedig az áll, hogy a háború után Erdély vagy annak nagyobb része Romániához fog tartozni. Akkor még mindkét fél beleegyezett abba, hogy nem az egész Erdély fog visszatérni, hanem annak csak egy része. Szovjet részről ez valószínűleg üzenet volt a magyar kormányzatnak, amivel azt akarták elérni, hogy cselekedjék a románhoz hasonlóan, ugorjék ki a háborúból.
A Nemzetiségi Statútum
– Jön a következő témánkba vágó lépés. Miután ugyanis a német és magyar csapatokat kiverték Erdélyből, ide megpróbált visszatérni a román közigazgatás, és bejöttek a Maniu-gárdák is, melyek tömeggyilkosságokat hajtottak végre, ennek következtében pedig a szovjetek kitiltották a román hatóságokat Észak-Erdélyből, és csak az után engedték be őket, hogy a király új kormányt nevezett ki, és a kisebbségi jogokat az ún. Nemzetiségi Statútumban szavatolta. Sztálin táviratot küldött az akkori kormánynak, amiben az áll: mivel a nemzetiségi jogokat az már biztosítja, a Szovjetunió megengedi, hogy a román hatalmat kiterjessze Észak-Erdélyre is. Erről még a 80-as évek végén Ara-Kovács Attiláék tanulmányt jelentettek meg az Ellenpontokban, amelyben azt bizonyítják, hogy a Statútum olyan jogokat ír elő, melyek nem csupán egyénekre vonatkoznak, magyarán kollektív jogokat ismer el. Ma nem sokat beszélünk róla, pedig én be tudom bizonyítani, hogy az a jogszabály a mai napig is hatályos, érvényben van. Olyan kitétele is volt például, hogy ahol a kisebbségi lakosság arányszáma elér egy bizonyos százalékot, ott a hivataloknak az anyanyelven beadott kérvényre anyanyelven kell válaszolniuk stb. Gyakorlatilag ilyen területeken az anyanyelvhasználat hivatalos helyeken is egy ideig valóban szabad volt. E Statútumot soha nem helyezték hatályon kívül. Én a forradalom után levélben kérdeztem meg az akkori igazságügyi minisztert, hogy érvényes jogszabálynak tekinthető-e, s azt a választ kaptam, hogy amennyiben nem ellenkeznek annak előírásaival, akkor érvényben lévőnek tekintendő. Csakhogy mivel a Statútum alapvető emberi jogokat szabályoz – a nyelvhasználatot már akkor ebbe a kategóriába sorolták –, szerintem alkotmánnyal sem helyezhették volna hatályon kívül a rendelkezéseit, legfeljebb egy újabb Statútummal, márpedig olyan nincs. Ebből az következik, hogy előírásai a mai napig is érvényesek. Igen ám, de a valóságban mi történt nemrég még Sepsiszentgyörgyön is? A korábbi polgármestert csak azért, mert polgári levelekre válaszolva, a hivatalos válaszokra fel merte írni a fejlécre magyarul is a város nevét, ötvenmillió lej pénzbüntetésre ítélték. Ez a közismert ún. zászlóügy, a másik ötvenmillióval ugyanis a zászlóügyből kifolyólag sújtották. És el kellett menni egészen a Strasbourgi Emberjogi Bíróságig, hogy a büntetést eltöröljék. Pedig a Nemzetiségi Statútumot a mai napig érvényes jogszabályként kellene kezelni. Sztálinra visszatérve: nagyhatalmi döntés engedte be a román közigazgatást Észak-Erdélybe, az akkori indoklás szerint a nemzetiségi jogok biztosításának köszönhetően. Nem kérdezte meg soha senki, pedig érdemes lenne: mi történik akkor, ha a kisebbségi jogokat nem tartják be.
Autonómiák
– Befejezésül rá szeretnék mutatni arra, Romániában igenis, vannak hagyományai az autonóm szervezkedésnek, illetve az erre való törekvéseknek. Az erdélyi Román Nemzeti Párt 1881-es kongresszusa – Jakabffy Elemér írja le – azt követelte, hogy Erdély alakuljon autonóm területté a Monarchián belül, s egyebek közt azt is, hogy románok lakta területekre ne helyezzen ki a magyar állam magyar köztisztviselőket. Szóval, amikor róluk volt szó, az autonómiát indokoltnak és szükségesnek ítélték meg, most pedig még a személyi autonómiával sem értenek egyet a mai kisebbségek vonatkozásában. Másik példám a Magyar Autonóm Tartomány. Nem tagadjuk, kommunista intézmény volt, és tartalmilag megkérdőjelezhető, de nem kevésbé igaz az sem, hogy nem azzal a szándékkal hozták létre, ami később lett belőle, s amit a kormány és sajnos, a magyar kommunisták is rákényszerítettek a lakosságra. Eredetileg igenis, volt köze a nemzetiségi egyenjogúságra való törekvéshez. Hivatali és igazságszolgáltatásbeli nyelvhasználatban, közhivatalnokok nemzetiségi megoszlásában pedig ma is örvendenénk, ha kezdeti éveinek gyakorlata állna fenn. Ceauşescu uralomra kerülése után változtak meg a dolgok, és romlottak végleg el. Hagyomány viszont van, ehhez visszatérni lehet és kell, a polgári demokrácia pedig nem lehet meg nélküle.
*
A jogász fontosnak tartotta ezzel kiegészíteni múltkori eszmefuttatását, melynek időszerűségét az alkotmányozás most folyó vitája adja. De e mulandó aktualitáson túl ott az erdélyi magyarság, a milliós nemzetrész jogfosztottsága, mely a nagy jogi kiegyenlítésig nem engedheti, hogy e kérdéskör szemernyit is veszítsen időszerűségéből, hiszen százezrek boldogságáról, létének értelméről és tartalmáról van szó, s ezt elbagatellizálni főbenjáró politikai és erkölcsi bűn lenne. Miként ma is az.
A Nemzetiségi Statútum idevágó előírásai 1945-ből
„2. A faji származásnak a román állampolgárok jogi helyzetének megállapítása céljából való kutatása tilos.
3. A nyelvi, vallási, származási, illetve nemzetiségi különbség egyetlen román állampolgár részére sem képezhet akadályt mind a polgári vagy politikai jogok megszerzését és gyakorlását, mind a közhivatalokba való kinevezést vagy bármely foglalkozás űzését illetőleg.
4. A nem román anyanyelvű, fajú vagy vallású állampolgárok ugyanolyan bánásmódban, valamint jogi és tényleges védelemben részesülnek, mint a többi román állampolgár.
Az állampolgári jogoknak a román állampolgárok származása, vallása vagy nemzetisége alapján való közvetlen vagy közvetett korlátozását, valamint az ilyen alapon való kiváltságok megállapítását és a faji, vallási és nemzetiségi elkülönülés, gyűlölet és megvetés hirdetését a törvény bünteti.
5. Minden román állampolgár kizárólagos és egyéni joga anyanyelvének vagy nemzetiségének megállapítása. Ilyen tekintetben a hatóságok beavatkozása tilos, közegeik pedig kötelesek az illető állampolgár nyilatkozatát elfogadni.
A nyelvhasználatra vonatkozó rendelkezések
6. A román állam hivatalos nyelve a román nyelv. Mégis, azokban a közigazgatási és bírósági kerületekben, melyekben a lakosság túlnyomó része nem román ajkú, a 8. §-ban foglalt rendelkezések nyernek alkalmazást. (…)
8. Azok a törvényszékek és járásbíróságok, amelyeknek körzetében a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a lakosság legalább 30 százaléka nem román ajkú, hanem egy más közös nyelvet beszél, kötelesek: a) az illető körzet 30 százalékát kitevő lakosság által saját anyanyelvükön kiállított és benyújtott bármilyen beadványt elfogadni anélkül, hogy ezekről román nyelvű fordítást követelhetnének; b) a beadványok felett ugyanazon nyelven határozni; c) a felet saját anyanyelvén meghallgatni. (…)
10. Azok a községi és megyei hatóságok, amelyeknek körzetében a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a lakosság legalább 30 százaléka nem román ajkú, hanem egy más közös nyelvet beszél, kötelesek: a) az illető körzet 30 százalékát kitevő lakosság tagjai által saját anyanyelvükön kiállított és benyújtott beadványt elfogadni anélkül, hogy ezekről román nyelvű fordítást követelhetnének; b) a beadványok felett ugyanazon nyelven határozni; c) a felet saját anyanyelvén meghallgatni; d) ezekben a körzetekben a 30 százalékot kitevő nemzetiségek választott vagy jog szerinti képviselői a községi vagy megyei tanácsokban saját anyanyelvükön szólalhatnak fel. (…)
16. A köztisztviselők, fokozatukra való tekintet nélkül, semmi szín alatt nem kötelezhetők románnyelv-vizsgára, amennyiben kinevezésük államilag elismert tanintézet által kiállított oklevél vagy bizonyítvány alapján történt.
A helyi hatóságok rendeleteit, szabályzatait és közleményeit mindazoknak a nemzetiségeknek a nyelvén is közzé kell tenni, amelyek az illető megye vagy helység lakosságának legalább 30 százalékát képezik.”
