MIKLÓS KÁROLY, Sepsiszentgyörgy. Személyszállítással foglalkozom, és nemrég alkalmam nyílt a sepsiszéki református lelkészek kórusát Németországba vinni. Egyhetes közös utazásunk alatt mindvégig nagyon kedvesek voltak, és készséggel segítettek minden helyzetben.
Egy konkrét példát is mondok: Berlinben, a parlamenti látogatás alkalmával nem találtunk akkora parkolóhelyet, ahova a kisbusz utánfutóval befért volna. Utasaim kipattantak a kocsiból, lekapcsolták és egy üres helyre be is állították az utánfutót, így már megoldódott a parkolás. Kényelmes szállásunkról is gondoskodtak az út során, így mindig kipihenten ülhettünk kormányhoz.
GYÖRGYJAKAB FERENCNÉ, Sepsiszentgyörgy. Az Olt utca 35-ös tömbházának földszintjén lakunk, közvetlenül a tűzoltóság mellett. Leírhatatlan, hogy mi van itt: éjjel-nappal rittyegtetnek, mindent feltörtek, úgy hagytak, a tömbház mögötti udvaron lebontatták a melléképületeket, és nagy parkolót csináltak, az egész megye minden autója bejöhet, csak éppen a mi kicsi fásszínünknek nem maradt hely, ahol a téli tüzelőt s a kerékpárt tartottuk. Mi még fával fűtünk, mert nem volt pénzünk a gázt bevezetni, most nézhetjük magunkat. A férjem volt kihallgatáson is, de hiába, az udvar a városé, azt csinálnak vele, amit akarnak. Hát mi nem azért választottuk meg ezeket az embereket, hogy csúfot űzzenek az idős emberekből, bele vagyunk mindketten betegedve. Az esővizet az utcáról az udvarra terelték, az ablakunk alatt gödröt ástak, ott jár el mindenki, a sáros földet felcsapják a falra, és az sincs, akivel beszélni, mind máshonnan hozott emberek dolgoznak itt, csak románul tudnak. A férjem 84 éves, a legjobb szakember volt a munkahelyén, de most már semmi sem számít senkinek. Háromszor küldték ránk a rendőrséget azért a fásszínért, és a fánkat is háromszor kellett átraknunk máshová. Egy nyugdíjból élünk, már pihenni sem, szellőztetni sem tudunk, a szomszédok is orrolnak ránk, pedig most már mindenkinek lesz helye az udvaron, csak éppen tőlünk nem fértek el. Nagyon el vagyunk keseredve, csúnyán kibabráltak velünk.
KOVÁCS HENRIK, Kisbacon. Február 24-én a Hatodon autóbaleset történt, amelynek során a 25 éves fiam súlyos, társa könnyebb sérüléseket szenvedett. A rendőrségi közleményben úgy jelent meg, hogy a fiam vezetett, csakhogy a kocsi a jobb oldalán (az úgynevezett anyósülés felől) van összetörve, és a fiamnak is a jobb oldalán tört bordája, bokája. A feje is hátul tört be, a társának volt olyan sebe, amit a kormány is okozhatott. Az autó sem a fiamé, hanem azé, akit a rendőrség az utasának tüntet fel, holott tulajdonos. Nyilatkozatot egyiktől sem tudtak venni, a másik fiatalember nem emlékszik semmire, a fiam hat hétig feküdt a brassói kórházban, ebből ötöt az intenzív osztályon, és most már hetedik hete otthon van, de nem tudjuk, mikor épül fel. Sok tornáztatás és masszírozás után kicsit tudja mozgatni kezét-lábát, de sem enni, sem beszélni nem képes. A történtekről azóta is sokat beszélnek a faluban, mindenki úgy tudja, hogy nem ő vezetett, a mentősök egyike mondta is nekünk, hogy a jobb oldali ülésről szabadították ki, csakhogy a hatóságok előtt senki nem vállalja a tanúskodást, én pedig nem akarom hagyni, hogy ennyi szenvedés után még a becsületét is bemocskolják csak azért, mert eleinte úgy tűnt, hogy nem fogja túlélni a sérüléseit.
F. ÉVA, Sepsiszentgyörgy. Elég szégyen, hogy egy ekkora városban, Székelyföld kulturális fővárosában nincs egy hely, ahol székely ruhát lehet kölcsönözni. Ma már minden iskolai és egyházi ünnepségre megkövetelik a népviseletet, de amikor sok mindenkinek egyszerre kell, most például a ballagáshoz, a különböző tánccsoportoktól sem lehet kérni, nincs elég, főként ha fel is kell lépniük valamilyen eseményen. Akinek sajátja van, az nem adja – meg is értem, mert drága öltözék, örökség is lehet. Azt nem értem, hogy az iskolák miért követelik meg a székely ruhát, ha jól tudják, hogy a többségnek komoly nehézséget okoz a beszerzése.
CSÁSZÁR MÁRIA, Páva. Mi, pávaiak nagyon örvendtünk, hogy a Háromszék napilapban megjelent a falunkat igazságosan védő írás. Valóban, a kommunizmus megzabolázta az akkori község vezetőit. Mi, pávaiak tiszteletben tartjuk Zabola hagyományait, és elismerjük Basa Tamás nagyságát, de elvárjuk, hogy jelenlegi elöljárónk hagyja abba a basáskodást Páva felett, és adja vissza a nevét. A két helység csak néhány éve kezdett összenőni a 121-es számú műút mentén. Szeretnénk megelőzni, hogy a Sólyomkő hegyét Stanca elvtársról nevezzék el, és hogy Kovászna város vezetősége Alsó- és Felső-Zabolai utcára változtassa az Alsó- és Felső-Páva utcát. A Pávai Vajnák sohasem lesznek Zabolai Vajnák!
K. L., Sepsiszentgyörgy. Felkérést kaptunk gyermekeink iskolájától, hogy engedjük meg részvételüket egy tudományos kutatásban. Ez ellen nincs is kifogásunk, de a beleegyezési formanyomtatványt románul küldték át – egy magyar tannyelvű intézményből a magyar szülőknek! –, holott még a kutató is magyarul fordult az igazgatósághoz. Hát ha a Székely Mikó Kollégium ennyire bátorítja anyanyelv-használati jogunkat, akkor mit várjunk a hivataloktól?