Sylvester Lajos cserefa arca

2013. június 1., szombat, Kultúra

Művelődésszervező, publicista, író.
Felette: Sylvester Lajos, 1934–2012.
Afelett: bronzplakett.
És legalul: „...a jövőt csak a múltra alapozva tudom elképzelni...”
Ennyi a holnap avatandó csernátoni községi könyvtár homlokzatára helyezett kőlap tartalma.
Ennyi, és nem több.
Ennyi, mert ennyi kell, és nem több, mert több nem szükséges.
 

  • Vargha Mihály alkotása
    Vargha Mihály alkotása

Művelődésszervező. „Szobor Lajinak” becézték rögös időkben bajtársai, akiket maga választott segítőinek. Megtehette, rábízták a megyei kultúra irányítását. Miután maga is talpalt azért, hogy Háromszék – Kovászna megye néven ugyan, de – önálló közigazgatási egységként létrejöjjön. Egy kis autonómiaharc volt. Annak idején, az akkori lehetőségek behatárolta szűkös eszközökkel. Egy kis lázítás, egy kis elégedetlenség, feliratok, ilyesmik. Ki lehetett, ki kellett harcolni. Annál is inkább, hogy alternatíva nem volt: Sztálinváros – az akkor történelmi nevét visszanyerő Brassó – árnyékában, jól tudta, nem hosszú, de középtávon a beolvadást jelenti. Nem szabadott megengedni. Nem engedte. Ez volt első harca. Alig túl a krisztusi koron nem keresztre feszítették, de rábíztak olyasvalamit, ami játék volt a tűzzel. És Ő szerette a tüzet. Tisztelte, tudta veszélyét, érezte – megtapasztalta – erejét. Me­részen, olykor vakmerően játszott a tűzzel. Sokszor, sokféleképp. Csiholt, és kihűlt hiteket melegített. Első lármafája a Benedek Elek Emlékház. Aztán sorra a szobrok, Barabás Miklós, Kőrösi Csoma Sándor, Bod Péter, Végh Antal, Gábor Áron Kézdi­vá­sárhelyen és Sepsiszentgyörgyön, és a lefejezett torzó Csernátonban. És végül a véczeri. Mely „odatemette”, melynek avatóján a közönség soraiban vehetett csak részt. József Attilával mormolta a Nagyon fájt, és a barázdák – a cserefa ráncai – kiütköztek arcán. Akkor még – alig negyvenévesen – szakállt nem viselt. Majd, egy későbbi autóbaleset tette szükségessé sérült állának eltakarását. Arca akkor még: József Attila arca volt. De Véczer odatemette, és nagyon fájt. A továbblépéshez első és utolsó vadászélményén kellett részt vennie, szarvasbika az áldozat, martba esett dámvad. Haslö­véssel. Kiemelésekor a bélsár arcába folyt. Nem ez rettentette el a vadászattól. Célkeresztben volt ő maga is akkor, az egyesélyes kimenetelű vadászatot bőrén tapasztalta meg. Akkor inkább a horgászat. Ahol ravaszság kell, furfang, türelem. A természet alapos ismerete. A hal, ha akarja, bekapja a csalit. Ha nem, hát rá kell venni, hogy mégis bekapja. Akkoriban ez így működött. És a „halak” sorra bekapták a csalit, mígnem jött Véczer. Új feladat, a színház alattomos, felőrlő világa. Vizionálások, kifogások – és mégis. Sütő, Csurka, Illyés, Tamási, ha csonkítva is, de pódiumra kerülhettek. S ha már kimerült a kötelezőek tárháza, és nem akadt más kortárs szerző, hát írt ő színműveket. Néztárgyakat, miként magyarították nyelvújítóink. Szó­eredet, nyelvújítás – a csórékolbász ízé­ben is gyönyörűséges szavunkat neki köszönhetjük. Néztárgyakat tehát, de nemcsak azokat. Ott is, akkor is – művelődésszervező. Nem­zetiségi Színházak Kol­lokviuma. Kétszer, a harmadikat betiltották. Addig – odafigyelt a világ Sepsi­szentgyörgyre. Immár színházi szinten is bekerült egy­fajta vérkeringésbe. Mely akkoriban inkább csak szivárgás lehetett, de veszprémi kitekintőkkel megsokszorozva, immár túlmutatott egy vidéki színház művészeti törekvésein: nemzetben gondolkodás „téves eszméjét” (sic!) vetítette előre. És ismét mennie kellett. Ezúttal vadászat nélkül. Bár az űzött, a célkeresztbe vett ismét ő volt. És a cserefa ráncai szaporodtak. Akkoriban már írt az egyetlen megyei lapban, írásai annak Fórum mellékletében jelentek meg. Igen, a Fórum. Mely a maga idejében ugyancsak egy kis autonómiacselekmény volt. Persze hogy betiltották. A színháztól kiebrudalva újságíróvá léptették elő. De hogy annyit foglalkozott azelőtt a művelődéssel, hát azt ajánlották: kultúráról inkább ne írjon, hiszen nem lehet tárgyilagos. És a tisztánlátás, az elfogulatlanság ugyebár ismérve, alapvető tulajdonsága kell hogy legyen a nép tájékoztatását művelő tollforgatónak. Esetleg gyárakról, iparról, a népi demokrácia – akkor már szocializmus – meg­annyi vívmányáról. Akkor ő már inkább a természetről. És amikor nem engedték leírni magyarul helységneveinket, a szilvás Zalán úgyis becsúszott. És amit korábban a színháznál, azt az újságnál. Áthallás, sorok közt olvasás, a magyar nyelv mívelése. Évek során át, hogy majd egyszer. És eljött az egyszer is, az újság neve Háromszék lesz, mondotta, és miközben a megbolydult kedélyeket csillapította az erkélyről, szóban és írásban ismét szervezett. Ezúttal jövőt, magyar jövőt a honban, mely nem haza, de szülőföld, s egyszer majd Székelyföld. Legjobb tehetségével – ekkortól már korlátozások nélkül tehette – szolgálta ősei hitét. Hitét a szabadságban, az élhető jövőben. A jövőben, melyért nem csak halni, de élni is érdemes.
Művelődésszervező, melyre megfelelő kifejezés sem románul, sem angolul nem találtatik. Ezért s ennyi a kőlap felirata, melyet Haszmannék kezdeményezésére holnap, egy nappal 79. születésnapja előtt szülőfaluja megújult községi könyvtárának homlokzatán lelepleznek. Sylvester Lajos cserefa arca hazaérkezett.
 

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 520
szavazógép
2013-06-01: Kiscimbora - :

Benedek Elek: A kút

Egyszer a magyar ember egy kerek vizesgödröt ásott az udvarában. Arra vetődött a német, s kérdezte:
2013-06-01: Kultúra - Fekete Vince:

Századelő az udvartereken (Hogy ne merüljön feledésbe)

Hatvanévesen, a nyugdíjba vonulása utáni két esztendőben írja meg a magyarországi Dombóváron rendhagyó írói szociográfiáját Földi István Kézdivásárhelyről, a hajdani szülővárosról és annak egykori embereiről és eseményeiről. Hazájától távol, több mint ötven év távlatából, a gyermekkori emlékekre, saját memóriájára hagyatkozva veti papírra a hosszú ideig kéziratban maradt, könyv formában csak a szerző halála után szinte negyven évvel napvilágot látó munkáját.