Igaz, tartalmi vitát nehéz egy olyan véleményhalmazzal folytatni, mely hemzseg a tényferdítésektől, hogy szándékos hamisításra ne gondoljunk. Mégis — remélhetőleg — épp pökhendi stílusa (a stílus maga az ember) többeket megérint, így a tények, na meg az abból levonható következtetések is (talán) a helyükre kerülnek.

Ezúttal csupán az alapvetésre, illetve az abból levezetett következtetésekre kívánok reflektálni. Csutak István székelyföldi értelmiségi a széki fogantatású törzsi jellegű ellentétekben látja bajaink gyökerét, európai modernizációnk kudarcait. Ez a szerkezet ugyanis szerinte elavult, s így gátolja az együttműködésre ítélt régió egységes és távlatos fejlesztési koncepciójának kidolgozását. Történelmi példájában pedig azt mondja, hogy ,,a korszerű Európához alkalmazkodni képtelen minden olyan szerkezet, melyet Bécs már 130 évvel ezelőtt elavultnak minősített". Vagyis Csutak István regionális szakember (funkcióit tekintve az RMDSZ fejlesztéspolitikai szakértője, integrációs államtitkár, miniszteri tanácsos) a bécsi központosítást áttételesen ugyan, de korszerűnek, a — mai kifejezésekkel élve — kisrégiós (egykori széki) szerkezetet pedig elavultnak tekinti.

Így már érthető, hogy miért nem sikerült közel tíz esztendő alatt bár a statisztikai régiók szerkezetét átalakítani Romániában (a hatáskörökkel felruházott tényleges regionális berendezkedésről most ne is beszéljünk), s azt a közember által is érthető szempontot érvényesíteni, hogy egy régió attól tud fejlesztési koncepciót kialakítani és annak alapján azt programokkal ,,felöltöztetve" működtetni, ha az őt alkotó kistérségek történelmi meghatározottság folytán összetartoznak: van saját és közös identitásuk. Hogy az aszimmetrikus regionális berendezkedés lehetőségét (a sajátos státust, vagyis az autonómiát) most ne is emlegessük. Csutak István egy olyan közigazgatási szerkezetet dobna a történelem szemétkosarába, melynek az Európai Uniónak nevezett keret alapvető alkotóelemének kellene lennie (vannak vidékek, ahol az is, mert — a történelmi hagyományokra is alapozva — akként működtetik). Helyette pedig azt a központosított modellt emlegeti, aminek ,,áldásaitól" még az úgynevezett kis magyar világban is borsózott a székely ember háta (pedig az magyar volt, meg szimbolikus voltában is eléggé kézenfekvő).

Ebből következik — egyébként figyelemre méltó következtetését megfogalmazva — hogy ,,Meg kell találni azt a politikai felépítményt, amely a leghatékonyabban képes megjeleníteni azokat a célkitűzéseket, amelyekkel a térség valóban azonosulni tud és akar. És az egészséges, versenyképes, fenntartható (autonóm) gazdaságot támogató fejlesztéseket és politikákat kell életbe léptetni." — Csutak István súlyos önellentmondásba keveredik. Mert épp az évszázadok során működtetett, a közösségi fennmaradást biztosító, ráadásul Székelyföld még fellelhető identitása alól húzná ki a talajt a széki szerkezet eltörlésével. Magyarán: gondolatmenetéből épp az a központosítási szándék ütközik ki, ami az erős, de összeegyeztethető regionális identitások érvényesülésének legnagyobb ellensége.

Az önellentmondás — obskúrus politikai és egyéb háttérérdekeket most zárjunk ki —, továbbá a székelyföldi értelmiség felelőssége egyébként reális felvetésében is tetten érhető. Mert — és itt hadd fogalmazzam meg saját véleményemet — a székek közötti, törzsi jellegű ellentétek korántsem az elavult szerkezet következményei. Hanem az átkosból átszivárgott, de talán régebbre is visszavezethető vezetői-döntéshozói mentalitásból, amely az értelmiséget szolgálóleánynak tekintette hatalmi céljai elérésében. Ezt tette a kommunista ideológia mentén kiépített diktatúra, és ezt teszi az a politikai felépítmény, amely tizennyolc esztendeje a kiszolgáltatottság börtönébe zárta a székelyföldi értelmiséget. (Talán volt is, akit.) S e politikai felépítmény ráadásul nem is akart (mert politikai-hatalmi érdekei mást diktáltak) Székelyföldben gondolkodni, mert magasabb politikai hatalmat tudhat(ott) magáénak. Magyarán, súlyosan központosító elveket és módszereket érvényesített, a központ pedig a román fővárosba költözött. Sőt, politikai, gazdasági, pénzügyi hatalmával élve el is tiport minden olyan közösségi, netán elitkezdeményezést, amely érdekei érvényesítésében megzavarta volna. A Csutak István írásában felhozott, a székek közös fejlesztésének elmaradását példázó esetek jelesen mind azon döntéshozók számlájára írhatóak, akiket e politikai felépítmény termelt ki. Beszédes bizonyítvány...

Végezetül: bár a felületes olvasó, na meg az érintett személyeskedésként is értelmezheti, nem hallgatható el az a tény, hogy Csutak István — akarva-akaratlan, funkciójánál, az eliten belül betöltött szerepénél, sőt, megélhetésénél fogva — az előbb vázolt gépezet része. Kétségtelen igazságai, ítéletei így hiteltelenek. Egy közhelyszámba menő közmondást parafrazálva: bagoly mondja verébnek, nagyfejű — miután bámulatos szakértelemmel lecsípte a fejét...