Dr. Balázs Lajos indulásaA néprajz szellemi régészkedés

2013. június 6., csütörtök, Nemzet-nemzetiség

Jeles vendégelőadója volt nemrég a Székely Akadémiának Sepsiszentgyörgyön: az emberi sorsfordulatok szimbolikus rítusairól tartott előadást a székely és magyar néprajz évtizedek óta talán legeredményesebb kutatója, dr. Balázs Lajos nyugalmazott egyetemi tanár. A nagy sikerű kötetek íróját ez alkalomból kértük fel kis beszélgetésre személyes sorsáról, hogy emberi arcát, példáját is közelebb hozhassuk az olvasóhoz.
 

De előbb hadd idézzük, amit vállalt hivatásáról maga fogalmazott meg: „A tanári mesterség medréből ágazott ki és terebélyesedett néprajzkutatói szenvedélyem, illetve kötelességtudatom a magyarságtudomány művelésének, gyarapításának szolgálatában. A tanári pálya és egyéb elkötelezettségemmel párhuzamosan mintegy negyven esztendőt szenteltem az emberi élet sorsfordulóinak kutatására. Külön-külön monográfiát írtam egy általam tudatosan és körültekintően kiválasztott karakteres és reprezentatív székely falu, Csíkszentdomokos születési, házassági, elmúlással és halállal kapcsolatos szokásvilágáról, majd 800 oldalas könyvben foglaltam össze nemi kultúráját és erkölcsét. Több mint száz tanulmányt közöltem a fenti tárgykörök részkérdéseiről, melyekben elmélyítettem szokáskultúránk, szimbolisztikánk, rítusaink egészen ritka eseteit. Kutatásaim és tanulmányaim alapján vallom, hogy a székelység már a honfoglalás előtt rendelkezett összeálló, kiforrott beavató rítusrendszerrel, ami megóvta a szétzülléstől, és aminek köszönhetően részt vehetett a magyar nép legnagyobb vállalkozásában, a honfoglalásban.”
A honfoglalás és honteremtés mint népünk kultúrájának próbája és bizonyítéka – íme az érdekes nézőpont, mely élénk figyelmet ébresztett előadása iránt is. Kérdéseink emberi indulására, választásai mozgatórugói­ra vonatkoztak, és ama szemléletbeli váltásra, melyben az alkotó erdélyi magyar értelmiség mintegy megerősítette, újrakötötte szövetségét népével a hatvanas-hetvenes években, a diktatúra begorombulása idején. Gondoljunk Sütő András nagy sikerű könyvére és annak jelképpé vált címére: Anyám könnyű álmot ígér. Igazi meglepetés, hogy első szakmai impulzusát kitől kapta a román szakos egyetemi hallgató Bukarestben.

Nálatok ez hogyan jelentkezik?
–  Nem a megcsontosodott formula kedvéért mondom, de valóban egy román ember fordított a kutatás felé. És ez Mihai Pop (1907–2000) professzor, folklorista és antropológus volt, akinél doktoráltam is később a bukaresti egyetemen. Mai értelemben vett európai ember volt, máramarosi román nemesek, görög katolikus papok leszármazottja különben, aki magyarul, csehül és németül anyanyelvi szinten beszélt, s abszolút nyitottságot tanúsított minden nációval és kultúrával szemben. Egyetemi tanulmányai egy részét Prágában, Bonnban, Varsóban végezte, Di­mitrie Gustinak is volt munkatársa. Nem hiszem, hogy ő tudatosan vezetett rá a kutatásra, egyszerűen tudományos kíváncsiságból azt kérdezte tőlem a vizsgán: az a bizonyos néprajzi szokás nálunk miként jelentkezik. „La voi asta cum e?” És én nem tudtam. Úgy éreztem, akaratlanul, de rám pirított. Nagyon elszégyelltem magam… Nos, engem már korábban foglalkoztatott, hogyan emelkedett fel az ember az állatvilágból, miként jutott el a közösségi szerveződés szintjére. Ebben a család és az egyén életében óriási szerepet játszott, hogy a három sorsfordulóhoz, a születéshez, a családalapításhoz és a halálhoz, temetéshez valamilyen módon viszonyulni kellett. Ennek törvényszerűen ki kellett alakuljon fokozatosan a kultúrája. Amúgy mindhárom esemény biológiai entitás, de egyben fantasztikus kultúrageneráló tényező is. Mert az embernek biztosítania kellett az emberi nagyságot mint méltóságot – pontosan e három eseményen keresztül. Nem akarom feltétlenül a vallásra terelni a témát, de azt mondom: Isten megteremtette az embert, de egy befejezetlen teremtményt hagyott itt, meggyúrta agyagból, lelket lehelt bele, de a további teremtés és alkotás az emberre maradt. Saját magának kellett kialakítania gondolkodását, a ráfigyelést arra, ami szép, és hogy ő is olyan szeretne lenni. Nos, én attól kezdve a magyar folklórt a románnal párhuzamosan kezdtem tanulmányozni. Belépőt szereztem a folklórintézet könyvtárába, ahol hatalmas magyar anyag volt: Bartók, Kodály nagy kötetei. Az Aka­démiai Könyvtárban szintén rengeteg magyar anyagot találtam. Az öregúr elvitt Bukarest környékére gyűjteni, és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy ne kérdezzen rám: ez magyarul hogy van? Annyira ment a kapcsolatunk, hogy amikor Ortutay Gyula néprajztudós, a budapesti egyetem rektora Bu­karestbe látogatott, és előadást tartott a  bölcsészkaron, behívott a tanszékre, és bemutatott Ortutaynak. Gondolom, büszkélkedni akart azzal, hogy magyar tanítványa is van. Ortutay szemináriumán különben én tolmácsoltam, és elég jól ment, akkorra ismertem már a magyar szakterminológiát is. Mit ad Isten, Ortutayval utána ugyan nem találkoztam, a műveit olvastam persze, de amikor el­ső könyvem megjelent, Ortutay-emlékérmet kaptam Magyarországon, amiből kettő van Erdélyben, a másik a Faragó Józsefé.

Népszolgálat
– A helyzet úgy hozta, hogy egyik vakációban a Kászonokba hívtak lakodalomra. Kü­lönben gyermekkorom Szentmártonban, Csík­szeredában telt. A Kászonok Csík­szent­do­mokoshoz hasonlít. Akkor döbbentem rá: a lakodalom színjátékszerű szokás. Akkor még ez ragadott meg, a további finomságokat később fedeztem fel. Mint színjátékra, mint dramaturgiai alkotásra figyeltem fel rá, s attól kezdve nagyon érdekelt. Fiatal voltam, valószínűleg a korom is közrejátszott. Annyira érdekelt a népi kultúra, hogy eljutottam oda: amikor ötödéves koromban megkeresett többek között engem is a Viaţa studenţească újságírója, és szándékaim felől kérdezett (ez 1965-ben történt), én azt feleltem: tanítani akarok, mégpedig a Szé­kelyföldön. Mert én onnan vétettem, azt a népet akarom szolgálni, amelyből vétettem. Olvastam már Sütő András egyik-másik könyvét, Gárdonyi Géza A lámpás című műve hatott rám, Bródy A tanítónője mélyen megérintett. Később kis ravaszsággal úgy alakítottam a pályámat, hogy mindenütt szolgáljak is. Ahova helyeztek – tanár és iskolaigazgató voltam egy-egy évig Balánbányán és Szentsimonban, kulturális felügyelő a megyésítéskor megalakult művelődési bizottságnál, utána pionírtanácsi vezető –, mindenütt arra törekedtem, hogy megvalósítsam hitvallásomat, népemet szolgálhassam. Kezdeményeztem magunkért, titokban, csendben, ha másként nem lehetett. Hogy nem jelentettek fel? Ez számomra ma is nagy titok. Persze, intézményvezető voltam, de nem túl magas polcon. Megfigyelők mindenütt voltak. Amíg a kultúrbizottsághoz nem kerültem, nem volt lehetőségem terepre járni. Na, a megyét fel kell osztani! Jelentse be mindenki az óhaját. Gondolkodás nélkül rávágtam: Felcsík! Nem mertem megnevezni Szent­domokost, Madéfalvára, Dánfalvára, Karc­falvára kellett mennem, reggel elsőnek ott voltam, hamar elvégeztem a munkámat, és megálltam Szentdomokoson gyűjteni. Magnóval. A gyűjtést 1972-ben kezdtem el. Az öregek, Faragóék még publikáltak, a korábban összegyűjtött anyagaikat dolgozták fel, de a kutatást már nem nézték jó szemmel. Úgy gondoltam: nem muszáj tudniuk, mit teszek. Domokoson már megvolt az adatközlőim jelentős része, s az egyik hozta a másikat. Igen ám, de irányelv volt, hogy nem maradhat az ember sokáig egy helyen, mert megszokja. Átirányítottak Gyer­gyóba, menet vagy jövet megálltam Do­mokoson. Eltelt három esztendő, s elfelejtették, hogy Felcsíkon már voltam, megint oda ke­rültem.

Kiadványok
– Első könyvem 1994-ben jelent meg, ad­dig sokat közöltem, tanulmányokat a Műve­lődésben, a TETT-ben és a Népismereti Dol­gozatokban. Emlékszem, a „lakodalmi perec” első ízben és változatban 1976-ban abban jelent meg. Ezeket számon tartották Magyar­országon, annyira, hogy amikor 1990-ben kaptam egy levelezőlapot Gunda Béla professzortól Debrecenből, hogy vegyek részt a világkongresszuson, megkérdeztem: honnan ismer? Hát olvasta az írásomat. Ezek hitemben megerősítettek. Vagy Hoppál Mihály, a Folklór­intézet igazgatója üzent, hogy küldeném el a könyveimet, s megírtam neki, Szilágy megyébe eljuttattam, hozassa el, ha tudja. Nos, ő pünkösdkor ott járt, és került egyet a könyveim kedvéért, tegnapelőtt azt írta: „a nagyobbikat nem tudtam letenni a  kezemből”. Az Amikor  az ember nincs es ezen a világon címűről van szó. (Lapunk sorozatot közölt a belőle vett szemelvényekből – szerk. megj.)

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 503
szavazógép
2013-06-05: Világfigyelő - :

Bocsánatot kért a török kormány

Bocsánatot kért a számos megsebesült tüntetőtől Bülent Arinc török miniszterelnök-helyettes tegnap, miközben Törökország-szerte immár ötödik napja zajlanak a kormányellenes tiltakozások. A miniszterelnök-helyettes ugyanakkor hangsúlyozta: ez a bocsánatkérés nem vonatkozik azokra, akik tüntetés közben kárt tettek a környezetükben, és korlátozták mások szabadságát.
2013-06-06: Nemzet-nemzetiség - B. Kovács András:

Az erdélyi ­szülőföld sorsáról (Georg Kraus krónikája)

Egyetemi előadással ért fel Georg Kraus szász krónikája magyar fordításának nem­rég tartott bemutatója a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.