Cseh Béla tanár úrnak a tanügyi érdemfokozatról írott levelét olvasva (Háromszék, május 31.), biztos, nagyon sokan átérzik csalódottságát, talán eveztek már ugyanabban a hajóban. A pontozási rendszert, szokásokat úgysem tudjuk megváltoztatni, hát én megpróbáltam megváltoztatni az ilyenkor általános gondolkodásmódot, egyöntetű ellenségeskedést.
Az alulpontozottak szidják a rendszert, hangoztatják, hogy nincs igazság, keresik a kiskapukat, irigylik azokat, akik megszakítás nélkül négyévente könnyedén megkapják az érdemfokozatot és hozzá a pénzt.
Nem mondom, egyszer én is próbálkoztam, gondoltam rá az idén is, de aztán letettem róla. Na nem azért, mert nyertem a lottón, vagy mert ugrásszerűen javult az anyagi helyzetem. Hanem mert ma már másként látom az egészet.
Tulajdonképpen miért lettem tanító? Mert adni akartam.
Ezelőtt 27 évvel, amikor ezt a pályát választottam, még hírét sem hallottam az érdemfizetésnek, érdemfokozatnak, minőségbiztosításnak, alternatív tankönyvnek, interaktív módszernek… De azt nagyon is tudtam és éreztem, hogy vár rám 38 gyerek, akinek – ha felvállalom az oktatását és nevelését – felelősséggel tartozom. Közösséget alkotunk, és együtt éljük a mindennapok fényes vagy árnyékos perceit. Minden szó, mozdulat, reakció életre szóló nyomot hagyhat bennük.
Az évek során rengeteg eredmény, siker, kudarc ért, de nincs az a pénz, ami többet érne egy gyermeki mosolynál, ártatlan tekintetnél, őszinte ölelésnél, egy szál virágnál, egy szívből jövő köszönömnél.
Azóta sokat változott a világ, de a pedagógusi pálya lényege megmaradt: tiszta, igaz embernek lenni és lelkeket formálni. S akkor megjön a valódi fizetség, ami láthatatlan, mert belülről fakad.
Kovács Katalin tanítónő, Kézdivásárhely
