Furcsa egy végzős diák ballagási napja. Részben jó, hisz itt az áhított pillanat, amikor végre vége a sulinak, vége a korán kelésnek, az unalmas óráknak, vége a tanulásnak (leg­alábbis ezt hisszük mi, ballagó diákok egy percre, amikor meglátjuk a feldíszített iskolát), de részben rossz, hisz csak ekkor döbbenünk rá igazán, hogy ez az a nap, amikor búcsúzunk, és amikor életünk egyik szakasza lezárul. Az iskolakapun már fájó szívvel megyünk be, és ha eddig azt kívántuk, hogy jöjjön már el a nap, amikor vége az iskolának, most azt kérnénk, hogy bárcsak még tovább tartana.
Aztán az az egy utolsó osztályfőnöki óra pillanatoknak tűnik csupán, és emlékként csak a könnyes szemek, a búcsúzó pillantások maradnak meg, amikor már nem haragszik senki egymásra, és a piros igazolatlanok száma sem számít. Aztán eljön a pillanat, amikor szüleink büszkeségére székely ruhában kivonulunk a Gaudea­must énekelve, végighallgatjuk igazgatónőnk biztató szavait, méltóképpen elbúcsúzunk tanárainktól, a tizenkettedikes diákoktól és az iskolától. Ott ülni és látni, hogy több száz ember figyel kíváncsian, mindenki keresi azt, akiért aznap eljött, és amikor a társaim és jómagam a nagy tömegben meglátunk egy ismerős arcot, aki büszkén mosolyog ránk, az felemelő érzés. Ezekben a percekben hirtelen felidéződnek a négy év emlékei, eszünkbe jut az első iskolai nap, amikor még nem ismertük egymást, amikor még egy csapat gyerek jött a középiskola hatalmas kapuján szerencsét próbálni.
Aztán lassan véget ér a kicsengetési ünnepély, és a sok diák mind eltűnik a nagy tömegben, mindenkit lerohannak a barátok, ismerősök, szülők, és átadják virágaikat, jókívánságaikat. A sok virágátadás és fotózkodás után néhány személy kíséretében mindenki elindul hazafelé, és még egyszer a zsúfolt parkolóban vagy éppen az iskolakapuban találkozik két osztálytárs, akik mosolygós arccal a régi üdvözlés helyett annyit mondnak egymásnak: Sok sikert és jó bulizást!
Nagy Márta