S miközben mi, a toporgó vándormadarak megállunk pár percre az út előtt, egyszerre eszünkbe jut a négy év. Egyszerre minden összeáll. Minden illat, szín, hang és kép egybevág.  Fára mászó fiúcska, gyalogtúrán eltévedő lányok, június 22-ék, farönkök mögött elbújó teljes létszámú osztály, farsangi viták és tündérek, asztalnyi felborult gyertya, októberi égő fáklyák, az oszi sósperece. Egyetlen hosszú bővített mondattá válik ez a négy év, mely most, míg csiripelve állunk, hangosan felolvassa magát bennünk.
Aztán, kedves ballagók, szertefoszlanak a szavak közti kapcsolóelemek, és marad egy kézremegés. Valaki barna hajszíne, nevetése, a huzatos folyosók hangja, a sárga vakolat és a csengő. Még egyszer, utoljára a csengő. A gyerekkor alkímiája / beteljesül, sikerül végre. / Az érintetlen kapukat, / az álom zsiliprendszerét kinyitják. / Mindenből csönd lesz és közelség. / Indulás előtti csönd és közelség.
De ugyanakkor ott van az indulás előtti bizonytalanság is. A lehetőségek végtelenjéből ki kell választanunk egyetlen utat, melyet berepülünk. Talán lesz, aki sivatagos pusztában bolyong majd, vagy akinek vadászokkal gyűlik meg a baja. S ott lesznek azok is, akiknek bérceken, dús lombú erdőkőn át vezet az útjuk. S hogy melyikünk hová kerül, most nem tudhatjuk. Most csak egy a biztos: elindulunk, még ha nem is látjuk, hová és hogyan.
Mert repülni annyira természetes, és annyira természetellenes, hogy nincs, hová repülnünk. Mégis, ma délelőtt e kapun kilépve repülnünk kell, kedves ballagó társaim. El kell kezdenünk élni. A kukák mögött hajtogatott álmainkat vízre bocsátani. Mert mi arra születtünk, hogy mindig menjünk, meg ne álljunk, induljunk tovább. S az előrevezető úton majd néha visszatekinthetünk, új fészkeket építhetünk eddigi emlékeinkből. Jó vándorlást és élményekkel teli repülést, megérkezést kívánok, kedves barátaim! És köszönjük mindenki segítségét a szárnybontogatáshoz!
Ugron Nóra

(Elhangzott a Nagy Mózes Elméleti Líceum ballagási ünnepségén.)