Tudom, hogy nem érdekel éveim története, sem a kezdet, bár a végére már kíváncsi lennél. Arra, ahogyan egy erős kéz összehúzza a poros függönyt, várva a pillanatot, hogy kijöhess a teremből, amely illem betartására kötelez, de amit az utcák nehéz petróleumszaga olyan mélyre nyom le lelked sötét bugyraiba, ahol árnyékát veszítve fénnyel sosem találkozhat. Ezek vagyunk mi. A születés azonban megtisztulás.
Szerintem ugyanonnan érkezhetünk mindannyian, ahova jó tulajdonságaink bújnak az ijesztő hétköznapok szürkeségétől, vigyázva a kifakulástól igazi, élénk színeikre. Csak aztán a szüleink, óvodástársaink, iskolatársaink, tanáraink, professzoraink, munkaadóink, párunk, férjünk (vagy éppen feleségünk) hiúsága, életfilozófiája elfogadhatatlannak látja sminktelen arcunkat. Így aztán veszik púderes ecsetüket, alapozójukat, pirosítójukat, hogy azt alkossanak belőlünk, amit szeszélyük éppen megkíván: nevető bohócot. Mindez napról napra kerül fel ránk, láthatatlanul, miközben megtanulunk totyorogni, beszélni, szobatisztává válni, írni-olvasni, szofisztikált konverzációkat folytatni, tudományokhoz konyítani, ágyba bújni.
Ebben a káoszhoz hasonlító rendben pedig feltűnik egy újabb láthatatlan massza: elenyésző életünket végigkísérő burok. Ő is velünk együtt nő, születésnapjainkat követő orvosi vizsgálatok alkalmával kiderülő magasságunkhoz igazodva. Most még csak 49 cm, majd szép lassan 70, 80, 110, 130, 145, 163. És itt megáll, hisz Te is megálltál. Véletlenül sem nő nagyobbra, hisz fél a csalódástól, a kétszínűségtől, az önzőségtől, az emberiességtől.
Várj csak, hisz az imént mondtad, hogy szíved, mint egy aljanincsen zsák, ahova az egész univerzum...
Hazudtam. Nyugodtan, lelkiismeret-furdalás nélkül. Így láttam. Meg azt is, ahogy lopnak – almát a szomszéd kertjéből, kukoricát a testvéred földjéről, gondolatokat elméd tekervényeiből, boldog pillanatokat életed végességéből. Tudod, mi az, hogy véges? Nem arra gondolok, hogy ma dolgozol, holnap dolgozol, húsz nap múlva is, megkapod a fizetésedet, amit aztán internetszolgáltatásra, villanyra, vízre, ennivalóra, tisztálkodószerekre költesz, de mire álomnyaralásra cserélnéd bankjegyeidet, vége. S csupán éhesen tátogtató pénztárcád jelzi kielégítetlenségedet.
Nem, távolról sem erről szerettelek volna kérdezni. Kép­zeld el, ahogyan reggel mész munkába. A foltos, buckás aszfaltot, ahol rossz időben mindig megrekednek a vízcseppek, és te mérgelődve kerülgeted a tócsákat, szidva a kormányt, a helyi tanácsot, ezt az egész pénztelen, átkozott rendszert, ahová gyerekedet sem szívesen szülnéd. És akkor eszedbe jutna szemtelen fiatalságod. A lehetőséged, ahogy a Neked megadatott ruganyos léptekkel haladhatsz célod felé. Továbbviszed a gondolatot, és ráeszmélsz: amíg a jelened a Tied, a jövő már más lába alatt lesz. Száz év múlva ezt a földet gyermekeid tapossák majd, s Te nem lehetsz folyton itt, ebben az életben. Meghalsz, elhamvadsz, hátrahagysz. Elvész pénzed, lakásod, gépkocsid, s ha nem igyekszel, tán még gondolataid is. Állj fel, nézz körül! Ez a világ most még érted van, de mindig azé lesz igazán, aki belakja, aki életet és színt visz bele, aki nem fél megmutatni azt, amire igazán született. A tiszta érzéseket, a lendületet, a tanulni vágyást, az akaratot, a tehetséget. Alkoss, írj, zenélj, találj fel, építs, ne burkokat magad köré, azokat csak rombold, a börtön nem neked való. Légy szabad, nyitott, szeress, de igazán, adj törődést, és engedd, hogy veled is törődjenek.
És akkor, bár a küzdés során hajszálaid színe kifakul, gyermeteg tisztaságodat megőrizve, minden nehézség ellenére színt és fényt hozol.