A diáksztrájk utolsó stádiumában az utcára vonultunk, a lehető legbékésebb módon (felvételünk). A fehérre festett arcok és pólók azt jelezték, hogy nem szándékszunk botrányt és zavart kelteni az utcákon. A sztrájk ezen szakaszához több megye is csatlakozott, május 30-án ugyanabban az időben, délután két órakor a diákok az utcán tüntettek. Ezek után megkezdődött a bérletek árának átutalása. A pénz egy részét már biztosították. A tanév végéig a teljes összeget törlesztik – ígérte a tanügyminiszter.
A bérletpénz hiánya jó alkalom volt arra is, hogy a diákok kinyilváníthassák nemtetszésüket minden olyan ügyben, amelyben a tanügyminisztérium hibát követett el. A sorozatos baklövésekből már túl sokat elnéztünk. A mi jövőnk forog kockán, tehát nekünk kell lépnünk. Az a kor és ideológia, amelyben nagyszüleink és szüleink felnőttek, arra tanította az embereket, hogy hagyják magukat elnyomni. Akkor sikerült az embereket megvezetni egy ideig. De eljött az idő, hogy megváltoztassuk a ránk váró jövőt. Szüleink és nagyszüleink már biztosan nem fognak fellázadni a múltban történtek miatt. Nekünk viszont még nem késő. Nem kell reménytelenül, csüg­gedten tekintenünk a jövőbe. Biztos vagyok abban, hogy minden fiatalnak vannak álmai, és minden gyerek tudja, mi akar lenni, ha felnő. Mi vagyunk a felelősek a jövőnkért és az utánunk következőkért is.
 Sok diák nem ismeri a jogait, ha meg igen, nem mer kiállni értük. A diákokban tudatosítani kell, hogy mi vagyunk a jövő. Mi döntjük el, hogy a mának élünk, vagy teszünk a jövőnkért. Mostanság egyre kevesebben veszik észre a kedves mosolyokat, a madárcsicsergést, a napfelkeltét vagy az egyre ritkábban megjelenő szivárványt. Ha csak a mának élnénk, és nem gondolnánk a holnapra, úgy élnénk az életünket, mintha minden perc, óra vagy nap az utolsó lenne – akkor boldogabbak, teljesebbek lennénk?
 Jobb néha elgondolkodni azokon a dolgokon, amelyek eligazítanak majd a későbbiekben. A tervek által juthatunk el egyről a kettőre. Az óriási célokról nem is beszélve. Nem biztos, hogy mindig tudnánk örülni annak, ami éppen velünk szembe jön. Senki ne legyen megelégedve azzal, amit épp hoz neki az élet. A sztrájk után mindenki dicsért és csodált minket, azt, hogy volt bátorságunk kiállni magunkért. Én meg nem értettem, hogy ez miért nem természetes. Miért vált csodálkozás tárgyává az, hogy mi tenni akarunk a jövőnkért?
A legtöbb embernek nincs a létezésen kívül más célja. Csendben átsiklanak a történelmen, mint a mellékszereplők a színpadon, amelyet nem képesek belátni. A tehetetlenség és elnyomottság beleivódott az emberekbe. De nem kell mindennek így maradnia.
Gyergyai Beáta