Maga a kötet szerkezete, a ciklusokra osztott, közel másfél száz vers is mintha erre figyelmeztetne, az első három ciklus (Akik elhagytak, Fölhagyni a várost, Az agyag dicsérete) az előbbi élménykör ihletésében született verseket fogja át, az utolsó ciklus pedig (Ne emlékezz!) az utóbbi élménykörből fakadókat. Nyilván, ennyire mereven nem választhatók szét a versek, hiszen mindahány annak a személyiségnek a nyomait hordja magán, akit a megélt élet teljessége formált az évtizedek során. Példa lehet a mondottakra egyetlen kép is, amelyet egy, az egyéni létet és sorsot fürkésző, s az első ciklusba sorolt versből (Csillag nélkül) emelnék ki, szemléltetve, milyen dimenziók vannak Páll Lajos lírai létérzékelése mögött: ,,Mióta rám csattant a vasajtós szín, / fényszőtte világom végleg odavan." Egyetlen, előre nem látott, de egy egész emberi sorsot meghatározó történés (,,rám csattant") döntötte el életre szólóan (,,végleg odavan"), hogy ama ,,fényszőtte világ" kínálta nézőpontból, avagy a ,,vasajtós szín" sötétjéből láttatja-e önmagát a világban.

Azt gondolom tehát, hogy mindkét élménykör fölött áll e kötet tanúsága szerint az érett (öreg) korba lépett költő — idén lesz hetvenéves — érzelmi-hangulati világa és egy ebből fakadó, szokás szerint bölcsnek mondott létérzékelés és -magyarázat. Egyetlen versben, a gyűjtemény első ciklusának nyitó szonettjében, A csodák házában címűben is esszenciaként megtalálható mindez. Eszerint a ,,csodák házát" építő öregség a lírai ént mindentől elvonja, mi aktivitást jelentene számára, még csak hangját sem tudja hallatni tiltakozásul, hiszen a némaság mint súlyos kór akadályozza ebben. Ki is mondja a vers hőse az őt nyomasztó gondolatot, hogy ,,szolgák között néma a rangom", sőt, felméri azt is, hogy ,,csodák házában sok szerep elkel", de neki immár végképp a tétlenség adatott meg. Máshol kimondottan is Babits Mihály Balázsolására utalva beszél a ,,rekedt légcső görcsé"-ről, a ,,néma tél"-ről, amivel egy ideje együtt kell élnie. (Suttogva)

A szonett első egysége, az oktáv elmélkedéssel indul (,,Tűnődöm"). A születő, a lírai én számára eddig ismeretlen érzelmi-hangulati állapotra, a tétlenségre vonatkozik a reflexió, s ugyanezen egység egy leírással fejeződik be, éspedig az öregség érkezésének érzékletes leírásával (,,kezdi építeni házát"). A szonett gondolati-nyelvi konstrukciójában a váltást a második, hatsoros egység indító, tömör kijelentése hozza meg (,,De itt van."), amely határozottan jelzi, hogy az elmélkedés és leírás időtlen idejének vége szakadt, illetve hogy a megszólalás és helyzetjelentés konkrét jelenében leledzik immár a lírai hős, akiről kiderül, hogy képtelen szabadulni eme zárt határok, tulajdonképpen sorsa korlátainak szorításából…

Ehhez fogható jelentés készül a lírai énről más versekben is (például: Már sejted…), kimondván, hogy a hit is összeomlott már benne (,,A hit, mint szúrajzú kéreg, lehámlik, s törmeléke… el-ellep"), következésképp a beszélőben a beletörődés erősebb, mint a reménykedés. Mégis, ha fohászkodásba kezd a lírai én, ki ,,ölre vagy vérre" kész indulni Istenéért, azt kéri, hogy maradhasson: ,,Hagyd még ezt az őszt, mint jutalomjáték, / hányódó aktornak kell az ajándék." (Ne utálj meg…)

Személyesség és gondolati igény talált egymásra Páll Lajos új versgyűjteményé­ben, s e két komponens összefonódása valamiféle határozott elmozdulást jelent az eddig megtett költői pályáján. Ez az elmozdulás a gondolatiság javára történt, amihez nagyfokú kötöttséget igénylő, az egyik legzártabb formát, a szonettet választotta az eddig szabad versben vagy egyénien alakított népi versformákban és versmértékben megszólaló költő. Nem a friss élményeket, nem a pillanatnyilag megélt valóságot idézik ezek a versek általában, hanem azok a reflexiók jelennek meg bennük, amelyek kiváltója, elindítója a külvilág volt, s amelyeket az idő teltével jó esetben eredeti gondolattá érlelt a költő, aki egyik prózai vallomásában saját szerepére vonatkozóan idézte azt a közvélekedést, amit különben annyian megfogalmaztak a művész- és magyar sorsot vállalók közül. ,,Vidékünkön az ezeregy íratlan törvény közepette úgy él a költő, mint galamb a tövis között" — írta Páll Lajos 1994-ben.

Kettős művészi hivatástudattal él és alkot Páll Lajos: a költői mellett azonos fontosságot szentel a festőinek is. Kritikusai kezdettől kiemelték ezt. Székely János például 1970-ben megjelent első kötetét méltatva hangsúlyozta, hogy „tárgyban, szemléletben, hangulatban tökéletes a megfelelés" Páll Lajos költészete és festészete között. Költőként különben a piktúra iránt érez nosztalgiát mai versei tanúsága szerint is („Jobb volna mindent megfesteni"), s dilemmáit is versben osztja meg. (Jobb volna…) Meglátása szerint ugyanis a jövő nem Árkádia felé tart…